Ma tulajdonképpen nonstop zuhogott az eső. Amikor reggel elindultam, amíg az egyetemen voltam, amikor hazafelé igyekeztem. Hosszú és kimerítő nap volt, ráadásul a hideg eső sem lelkesített túlságosan. Épp a főbejárat mellett siettem el, amikor kilépett az ajtón egy magas, izmos, tulajdonképpen biztonságiőr-alkat férfi, aki egy pöttöm kislány kezét szorongatta. Ez a látvány önmagában elég volt, hogy elmosolyodjak. 

A kishölgy talpig rózsaszínben pompázott, tündéri érdeklődő volt, megkérdezte az apukáját:

"- Apa, mi ez ami így világít?
- Reflektor, manócskám, azért világít ennyire, megvilágítja az egyetemet.
- Az mi?
- A reflektor? Az egy nagy lámpa, tudod, kicsim? De gyere, siessünk, mert megázunk, és megbetegszel."

Nagyon szívet melengető volt a jelenet. A bátyám jutott eszembe. Viszonylag friss apuka, nem olyan régóta van kisfia. Kicsit bizonytalankodott, amikor még a mama pocakjában volt a babóca, de azóta mintaapa, mintha mindig is lett volna gyereke. Jó ránézni, jól esik látni, mennyire szereti az unokaöcsémet, hogy játszik vele, hogy beszélget hozzá. A kismanó is rajong érte, az egyik első szava az apuci volt (nem az apa, nem a papa!) és azóta is, bármit kell javítani, szerelni, apuciért kiabál a gyerek. Kicsit más ember lett azóta a bátyám, és ez nagyon jól van így. Előtte is nagyon szeretetreméltó volt, de mióta apa, talán még kiegyensúlyozottabb, és mindig van egy-két vidám története. 

A másik bátyám egy bohóc, mégis kevés nála nyitottabb, érdeklődőbb, olvasottabb embert ismerek, mindig mond valami újdonságot, amit "csak úgy olvasott". Néha nagyon komolytalan, s ilyen vagyok én is, néha viszont tényleg ámulatba ejt. Sose felejtem el, hogy nagyjából négyéves lehettem, amikor felkapott a lábaimnál fogva, és szó szerint fejre állított. Vagy hogy elhitette velem, hogy ha nyers virslit eszek, kilyukad a gyomrom. Vagy hogy egyszer kirakta betűtésztából a nevemet, és elküldte a fotót róla...

"Egész úton hazafelé" efféle emlékek jártak a fejemben. Végig mosolyogtam a szakadó eső ellenére. Ilyenkor mindig nagyon hálás vagyok.

Mióta az eszemet tudom furcsa ambivalens viszonyom van a futással. Az általános iskola Cooper-tesztjei valami horrorisztikus emlékként élnek a fejemben. Csak a levegőkapkodásra, a görcsbe rándult talpra, a szúró tüdőre emlékszem, és a kényszerre, hogy muszáj végigfutni a tizenkét percet, mégpedig osztályozni fogják. Gyűlöltem. De ugyanígy gyűlöltem az ezerkétszáz, meg a négyszáz métert.

Később örültem, hogy sosem futottunk szervezetten, egyedül a hatvan méter sprintet kellett teljesítenünk, azt pedig 'jobb túl lenni rajta' elven lefutottam – úgy, ahogy. Aztán elkezdtem újra edzésre járni, és kicsit sem örültem, amikor a lépcsőzések, a dobások közé újra beszivárgott a futás, mégpedig a 'repülőzés' (rövid távon sprint, majd lassítás) és az öt körös levezetés (ami egyáltalán nem sok, mindössze 2000 méter). Idővel kezdtem megszeretni, egészen élénken emlékszem, hogy egy ködös, fázós őszi edzésen róttuk a köröket, és egészen kitisztult a fejem, elkezdtem örülni, magának a mozgásnak.

Utána ismét semmi. Mindig ismételgettem, hogy nem, nem bírok futni, ez nem megy, biztos, hogy nem nekem találták ki, amúgy is, nem kapok levegőt, fáj az oldalam, satöbbi... Messzire kerültem a pályát, és pontosan tudtam, hogy soha nem fogok elkezdeni futni. Olyan nincs. Mert annyi más mozgás létezik, nem kell nekem 220-as pulzus, sajgó vádli, meg combok...

De mégis... Amikor a régóta futó unokatestvéremhez azzal a kéréssel fordultam, hogy kísérjen el, el sem hitte. Hogy őszinte legyek: én sem. De vonzott az őszi táj, az avar illata, a délutáni napsütés, és életemben először, kötetlenül, magamnak futottam. Tudtam, hogy nincs osztályzás, sem stopper, sem rosszindulatú félmosolyok. Néha belekapott a szél a fákba, és peregtek a sárga-barna levelek. Egyáltalán nem volt hideg. És nem volt forró rekortán sem, vagy műzöld gyep. Egyszerűen csak a Természet volt ott, a maga valóságában, meg néhány megmosolyogtató graffiti a garázsok falán. 

Eszembe jutott az első, és legelegfontosabb egyetemi leckém. Valami teljesen jelentéktelen kurzuson hangzott el, még nem is tudatosan-szándékosan. Eszperente reklámszöveget írtunk, és az egyik jól sikerült munka után hangzott el: "(na látjátok) Nem lehetetlen. Cseppet sem lehetetlen".
Hát nem. Semmi sem az.  

https://www.youtube.com/watch?v=jwJIyEiS4-g

Ragyog az október, befolyik az ablakomon a csalóka napsütés. Szélcsend van, a táj gyönyörű. Valami keserűség vegyük az idillbe, újra itt a Halál. Mert szereti az őszt, és megint ideért, és elvitt egy kincset, és hagyott helyette sajgó ürességet, keserű könnyeket, nehéz szíveket. A kiszámíthatatlansága ugyanolyan, mint eddig.

Sok-sok emlékem van, a nyári felszabadult nevetések, amikor még együtt volt a család, a régi történetek, amelyeket órákig hallgattam volna. Kicsit elnémul ilyenkor az ember, nehéz megtalálni a szavakat, mert csak a MIÉRT visszhangzik a kongó némaságban. Persze belenyugszunk, hisz erre ítéltetett az ember, de mégis, épp a természetessége miatt annyira elfogadhatatlan.

Mert néhány hete még úgy beszélgettünk, mintha nem az lett volna az utolsó alkalom. Visszacsengnek a kedveskedő szavak, a léleksimogató dicséretek, szinte érzem a nagyon öreg kéz érintését, és visszakönyörgöm azt a legutolsó pillanatot, hogy mondhassak még valamit, valami esszenciálisat, amivel megköszönöm azt, amit Ő adott nekem, hogy visszaadhassak valamennyit abból a túláradó rajongásból, amit kaptam. Csak egy szót, vagy egy mosolyt.  

Lassan beleég a tudatomba, hogy nincs idő. Nincs idő a "majd holnap"-okra, a "később"-re. Mert itt maradunk, addig, ameddig, és "az örökre szépek" ragyogásában élünk, az áthidalhatatlan távolság marad, meg a drága emlékek. A soha ki nem mondott szavak. A szelíd tanítás, az életesszencia: hogy soha nem szabad feladni, és nincs az a fájdalom, az a megpróbáltatás, amit az ember nem tud elviselni. 

Hát odaért, ahová vágyott. Ha valakit, akkor Őt soha nem felejtjük el, mert egyszerűen beleírta magát a lelkünkbe, véglegesen, kitörölhetetlenül, és örökre. Hiába, csak csupa szép, és jó, ami eszembe jut. Csupa kedvesség. Csupa mosoly. Csupa szív. 

Ragyog az október.
Befolyik az ablakomon a csalóka napsütés. 
A Lélek itt maradt. Vigyázunk rá.

Ritkán nézek TV-t. Ennek részben elvi okai vannak, de tulajdonképpen nem is érek rá. Épp ezért, ha néha-néha mégis leülök elé, rendszerint megdöbbent az, amit látok. Emlékszem, amikor kisebb voltam, kedveltem néhány vetélkedőt, mert izgalmasak voltak, szórakoztatóak, és együtt szurkolta végig a család ezeket. Nem túl régen, néhány hónapja sikerült elkapnunk egy szép  filmet, a szüleimmel végignéztem, sőt, időnként belefutok egy-egy egészen művészi darabba is, rendre éjfél körüli kezdéssel. Alapvetően hiszek a filmművészetben, de a TV-ben egyre kevésbé.

De alapvetően nem a megdöbbentő valóságshowknak, vagy a számomra jelentéktelen sorozatoknak szeretném szentelni ezt a bejegyzést. "Egy gondolat bánt engemet" most igazán: a hírek. Kezdek immunissá válni a "megverte, lelőtte, felakasztotta, ellopta, elítélték, megerőszakolta" kulcsszavakra. Sokkoló ezt kijelenteni, de tényleg így van. Viszont mostanában nem voltam teljesen kiegyensúlyozott, és ismét elkezdtem felkapni a fejem ezekre a "hétköznapi" borzalmakra. 

Három hírt szeretnék kiemelni, három tragédiát. Az első: a gyermekét vízbefojtó anya (?) esete. Nem szeretek ítélkezni, és nem is ez a célom. Az anyaságot én is – mint sokan mások – szent dolognak tartom. Bár fogalmam sincs, milyen érzés, de azt jól tudom, hogy mennyire szeretnivaló egy kisgyermek. Kislány, kisfiú, barna, szőke, teljesen mindegy, egyformán aranyosak. Én az abortuszt is nagyon nehéz döntésnek tartom, és nagyon fájdalmasnak (testi-lelki értelemben), de képtelen vagyok megérteni, hogy egy már megszületett, hús-vér gyereket hogy lehet megölni. Még leírni is kegyetlen. Igazságtalannak érzem, hogy rengetegen vágynak gyerekre, és egyszerűen nem adatik meg nekik, mások pedig Istent játszva döntenek élet-halál kérdésében. Elszorul a szívem ilyenkor, és úgy érzem, ez égbe kiált. Talán nem is értem meg soha, miért tett így az anya. Hiszem, hogy meg kellene hallgatni őt is, hiszem, hogy valami hatalmas lelki defektus állhat emögött, bízom abban, hogy ez nem puszta kegyetlenség. Igyekszem – Istent játszva – megbocsátani (annak, aki nem is ellenem vétett).

A második, a futás közben meggyilkolt nő esete. Nem emlékszem egészen pontosan a hírre. Amire emlékszem, azok a férje szavai. Nem sírt, de látszott, hogy belül zokog, arról beszélt, hogy a tízéves kisfiú mennyit szomorkodik, hogy már nincsen anyukája, pedig épp mostanában lesz a születésnapja. Mutattak a nőről-feleségről-anyukáról egy fényképet, fiatal volt, szép, mosolygós. Aggasztóan sokszor hallom már, hogy meggyilkoltak egy NŐT. Természetesen az is tragikus, ha egy férfit ölnek meg, de egyre eredménytelenebbnek érzem a feminista harcosok munkáját. De ha ezt a szempontot nem is keverem ide, úgy gondolom: hatalmas baj van, ha egy országban egy EMBERT meggyilkolnak pl. futás közben. Erre nemigen van magyarázat.

A harmadik pedig a biciklis (kis)fiú esete, akit kis híján agyonvertek. Nem tudom, ki, nem tudom, miért. Képet láttam a fiúcskáról, kifejezetten aranyos, kedves gyereknek tűnik, van egy közös ismerősünk, aki alá is támasztotta ezt. Valaki magyarázza meg nekem, hogy történhet meg ilyesmi. Hogy verhetnek meg a nyílt utcán egy gyereket? Miért nem segített senki? Miért nem volt ott senki? Miért nem látta senki? Miért nem akadályozta meg senki? Miért nem tud senki semmit? Miért került kórházba a kisfiú? Miért kötöttek bele? Kik képesek ilyesmire? 

Nem érzem jól magam egy olyan helyen, ahol ilyesmi megtörténhet. Bár, ha jól sejtem, ez a világon bárhol megtörténhet. Nem érzem jól magam a világban. 

Ahogy telik az idő, egyre nehezebb. Óvodában nagyon természetes volt, hogy a dadusokat meg lehet érinteni, meg lehet őket ölelni, oda lehet bújni hozzájuk. Kicsi gyerekeknek ez még egészen alapvető, ha érintésre vágynak a picik, egyszerűen nyújtják a karjaikat, és ki ne értené, hogy mit szeretnének.A mi Babánk is ilyen, főleg most, hogy nagyobbacska, többször kéri a testi kontaktust, és néha, amikor már szeretném letenni, mert fárad a karom, egyszerűen felhúzza a lábait, és nem hagyja, hogy elengedjem. 

Iskolában már nem ilyen egyszerű, ott már komolyodni kell, bár néha-néha belefér egy-egy simogatás, de messze nem annyi, és olyan természetes, mint óvodában, vagy azelőtt. Talán a legkritikusabb a felső tagozat, akkor a barátait sem igazán öleli meg az ember, nyilvánosan legalábbis emlékeim szerint semmiképpen. Ilyenkor az anyai-apai érintés is redukálódik, a kamaszok nem szeretik, ha szeretgetik őket. 

Aztán gimiben mégis – újra. Akkor újra jólesik. De valahogy megváltozik az érintések minősége, gyakorisága, jellege, különlegessé válik az ölelés, viszontlátásokhoz, nagy találkozásokhoz, ünnepekhez kezd kötődni. Elvész a mindennapokból. Aki nem talál párt, annak különösképpen. Nyilvános helyen é r i n t e n i tabu. Maradnak a verbális-non verbális érintések, a kedveskedés, a dicséret, és a mindig-ható gyorssegély: a mosoly. 

Később pedig már kétségbeejtően kevés simogatást adunk-kapunk. Néha nagyon hiányzik. Főleg a fojtogató magány idején, amikor aki van, az is távol van, aki közel van, az pedig senki. Olyankor jéggé fagy a lélek, és minden trükk fölösleges, mert az erőltetett jókedv sem nyomja el az egyedüllét okozta kongó ürességet. Sosem tart ez túl sokáig, szerencsére. Főleg mert a szavak ereje ebben a helyzetben is működni látszik, elég egy órányi kitartó, elszánt biztatás, és máris kevésbé fázik az ember. 

És a mindig-értékes szavak néha még értékesebbek. Tényleg hatalmuk van. Van az a pillanat, amikor egy "ügyes vagy" többet ér minden másnál, és letörölhetetlen mosolyt csal az arcodra. Elhiszed, hogy talán tényleg van értelme annak, amit csinálsz. Amilyen vagy. Ahogy dolgozol. Elhiszed, hogy megéri. Hogy nem kár érte. Hogy talán egyszer, valamikor, ha kibírod az érintések hiányát, lehet még valami belőled. Hogy van...
Igen – ez a Remény, a "förtelmes kéjleány, Ki minden embert egyaránt ölel." De legalább – valahogyan – ölel. 

Én nem tudok felöltözni. De sehogy sem. Hiába látom, hogy csípős hideg a reggel, egyszerűen nem jut el a tudatomig, és vékonyka pulóverben vacogom végig az utat az egyetemig, és lényegében egész nap fagyoskodok. A színek, a stílus a másik sarkalatos pont, egyszerűen tanácstalan vagyok, hogy mit mihez, és mit mihez ne. Időnként esetleg mégis próbálkozom, de rendszerint a cipőn elbukik a dolog, mert addig nézegetem a tizenegynéhány centis sarkakat, hogy megfogalmazódik bennem újra és újra a kérdés: ez valami vicc?

Szóval többnyire győz a kényelem, és a tornacipő. Persze mindig csodálkozom. Mert van, aki tündököl mindennap, aki mindig csinos, mindig stílusos, és a magassarkúban is mosolyog. Kicsit feszengek. Pedig jó barátságban vagyok a színekkel, de inkább csak vászonra kenve, vagy a maguk természetességében bűvölnek el. Egy tengeri halakkal teli akvárium előtt órákig tudnék ácsorogni. Persze a ruhásszekrényem előtt is tudok tanácstalanul rostokolni, de valljuk be, a kettő nagyon távol áll egymástól.

Úgyhogy előfordul, hogy szürke-barna ruhát viselek, vagy nem is tudom, miféle horribilis összeállításokat. De próbálok mosolyogni. Ha éppen egyedül vagyok, és ráérek, általában elbújok egy könyv mögé, és belemerülök egy izgalmas, ismeretlen világba, ahol vagy ösztönösen fel tudok öltözni „szépen”, vagy egyáltalán nem is számít, mit viselek. Mert kit érdekel egy ódivatú cipő, ha épp egy kortárs mondatai miatt nyelem a könnyeimet? Mit szépítsem? Belemenekülök az olvasmányaimba, és akkor már nem figyelek másra.

Aztán időnként megjelenik mellettem valaki sziporkázó-csinosan, én pedig egy suta mosollyal, némileg zavarodottan tekintek fel az aktuális olvasmányomból, hát azért mégiscsak kizökkentettek. Újra eszembe jut, hogy biztos borzalmasan nézek ki, a hajam sincs rendben, meg egyébként is... Az aktuális szépség többnyire lelkes érdeklődést mutat a könyvem iránt. Félig-szégyellősen mutatom neki, ő pedig zavarba jön. Egy suta mosoly kíséretében bólint, aztán továbbmegy.

Elnevetem magam. Néhány pillanatig még figyelem a cipősarkai kopogását, aztán biztos, ami biztos, visszamenekülök a könyvbe, és ha már nagyon hűvös van, beburkolózok egy borzalmas sálba…

Az unokaöcsém egy huncut kismanó. Nincs még kétéves. Sokat beszélget, mondja a nevemet, a saját nevét, de még nem mindig érteni a szavait. Odavagyok érte, egy mosollyal elvarázsol, képtelen vagyok rá haragudni. Együtt homokoztunk a hűvös őszben, a kék kagylóforma homokozóban. Elbűvölten forgattam a kezemben a játékokat, és elnyomni próbáltam az enyhén fájdalmas érzést, hogy soha nem tér vissza az az időszak, amikor még annyira természetes volt ilyenekkel játszanom.
Szerettem volna neki készíteni valami figurát homokból, nem tudom megmagyarázni, miért, talán csak hogy örüljön, hogy érezze, adni szeretnék Neki. Válogattam, nézegettem, majd egy apró várformán akadt meg a szemem. Telelapátoltam nedves homokkal, belenyomkodtam, és óvatosan próbáltam levenni a műanyagformát a várformába tömörült homokról. Sikerült! Megörültem neki, kiabáltam a közben másfelé csatangoló Babócának, hogy jöjjön vissza a homokozóba, csináltam Neki egy várat. Odaszaladt mellém a kis izmos lábacskáin, megállt, nézett rám. Belépett a kagylóformába, és egy sugárzó mosoly kíséretében eltaposta a homokvárat. Tulajdonképpen megdöbbentem. Megkérdeztem tőle, hogy miért csinálta ezt. Kacagott. Amikor nem nevettem vele, nem igazán értette, hogy mi rosszat tett. Egy pillanat alatt leolvadt a mosoly az arcocskájáról, és gondterhelten nézett rám. A végén csak elmosolyodtam. Megpusziltam, megpuszilt, megölelgettem, és ezzel el volt simítva a konfliktus.
Voltak még, akik egy mosollyal elvarázsoltak. Akikre képtelen voltam haragudni. Nekik is építettem várat, hogy örüljenek, hogy érezzék, adni szeretnék nekik valamit. Nem homokból, szeretetből, ragaszkodásból, csodálatból, kedvességből. Aztán amikor megmutattam nekik, kacagva taposták el, éppúgy, mintha homokból lett volna. A fájdalom mértékét leszámítva, egyforma érzés volt. Megdöbbentem. Aztán a „miért” utáni kacagást,majd a gondterhelt pillantásokat követően mindig elmosolyodtam. Két puszival meg egy öleléssel minden konfliktus elsimítható.

Olvadok - nyáron mindig. A melegtől, a zene ütemes lüktetésétől, a sok nevetéstől. Persze aztán rendszerint ez történik - a sok-sok pihenés, lazítás, nyugalom után egyszercsak aktualitását veszti a lapra nyomtatott augusztus, és fájó szívvel fordítok a naptáron, de nem hiszek neki, a szeptember, az nem ősz. Aztán megadom magam mégis, mert úgy szökik be az ősz a szobámba, mint Szent Mihály útjára - nesztelenül. Amikor hűvösben ébredek, de annyira hűvösben, hogy nem bírok kibújni az ágy melegéből, akkor hiszem el, hogy a nyár - volt. És még aznap előveszem a ki-tudja-mikori videokazettát - Micimackó visszatér - lemondóan berakom a szintén szebb időket látott lejátszóba, és amikor elhangzik: "ősz van, az ősz első napja" beletörődve bólintok - ám legyen. És még el is mosolyodok, mert örök kérdéseket feszeget a butácska mese, barátok vs. legjobb barát, szeretet, bátorság, okosság, erő, és persze az elválás-viszontlátás kettőse. Mire véget ér a mese megbékélek a világgal. Elkezdek örülni. A levelek nemigen sárgulnak még, de már reggelente jól esik a kabát, persze délben még lecsalogatja a nap, de épp ez benne a szép. Micimackó szerint az ősz azt jelenti, hogy jönnek a forró kakaós reggelik, és igaza van, bár én a teára voksolok, de talán többet jelent ezesetben a forróság, a párolgás, a gőzölgő nyugalom.
Reggel van, 6 óra 10. Néhány perce még sötét volt, most bús-borongós, makacs őszi reggel van. Azért újra vallanom kell magamnak, hiába tündököl mindig a nyár, hiába fáj érte a szívem, a legszebb emlékeimet mégiscsak a szeptember hozza - mindig. A tárgyfelvétel, az órarend miatti idegeskedés, a lazítás pragmatikus megszakítása csak néhány napig tűnik nyűgnek, mert megdobban a szívem, amikor belépek az egyetem főépületének ajtaján, mert vágyom a tudásra. Otthon érzem magam. Ismernek.
Újra kinézek az ablakon. "Nyafog a táj, de néha némaság jut az eszébe s új derűt lel abban." Megnyugszom.

A legmegosztóbb fesztivál - talán nem csupán hazánkban, de van, akinek rengeteget jelent.
Vannak gyűlölködők, vannak szimpatizánsok, vannak, akik csendben maradnak.
Megtapasztaltam, hogy milyen könnyű is ítélkezni, akár akaratlanul is, mindenféle rossz szándék nélkül.
Mert könnyebb elfordítani a fejünket, könnyebb befogni a fülünket, könnyebb tiltakozni az ellen, ami ismeretlen. Könnyebb "normálisakra" és "nem normálisakra" osztani a világot, mint belegondolni, mit érezhet egy tizenéves fiú, amikor rádöbben, hogy a fiúk vonzzák.
És persze a millió sztereotípia "ez választott magatartás", "majd elmúlik", "betegség", "undorító", "erkölcstelen", stb.
De még mindig EMBEREKRŐL van szó. Ráadásul egyetlen "égbekiáltó" bűnük van: A SZERETET.
Rájöttem arra is, hogy a "nekem semmi bajom a melegekkel, DE" kezdetű mondatok tulajdonképpen annyit jelentenek: "gyűlölöm őket".
Tulajdonképpen most én is szégyellem magam.
Nagy a baj, ha ilyen semmiségért valakit megítélnek, kitagadnak, elutasítanak, megutálnak.
Nagy a baj, ha egy EMBERnek félnie kell, és szégyellnie kell azt, ami hozzá tartozik.
Nagy a baj, ha pszichológusért kiáltanak a hozzátartozók ilyen estben.
Nagy a baj, ha valakit abban az alapvető szükségletében és jogában korlátoznak, hogy SZERETHESSEN.
Amikor én is beleestem az ítélkezés csapdájába, akkor értettem meg, hogy miről is szól a Pride.
Nem a büszkeségről. Az emberi méltóságról. Amit MINDENKI megérdemel.

Harminckét fok.
A várva-várt nyár megérkezett, de nem olyan szelíden, ahogy vártuk. A forróság és a pára elcsigáz, az esti friss levegőt pedig élvezhetetlenné teszik a kis zümmögő vámpírok, akik ellen aligha van hatékony ellenszer. Jó lenne ilyenkor vízparton üldögélni, medencében pancsolni, úszni. A kisebb-nagyobb gyerekek már vakációznak, van, aki nyaral, egyre tovább van világos.
Ilyesmin gondolkodtam a könyvkupacom közepén ülve. Némileg kétségbeesetten próbáltam valamiféle rendszert kiagyalni. Fogalmam sem volt, hogyan fogom átrágni magam a rengeteg antik görög-római olvasmányon, és minél tovább gondolkodtam, annál inkább elkezdtem idegeskedni: nem lesz elég az IDŐ. Küzdöttem Homérosszal, mint egy hérosz, lapozgattam az antológiákat, el-elmosolyodtam a komédiákon, Euripidész tragédiáit megdöbbenve olvastam. És rohantak az órák. Apuleius után elkezdtem valami iszonyú fájdalmat érezni a derekamban. Egy idő után se ülve, se fekve, se állva nem múlt már el a fájdalom, a fürdőkádban is nehezen ücsörögtem. A tételcímek kezdtek összekavarodni a fejemben, összekuszálódtak az összefüggések, elfelejtettem a neveket.
Az utolsó két nap nagyon kétségbeejtő volt, éreztem, hogy nem vagyok eléggé felkészült, kifutottam az időből, elszámoltam a dolgokat. Hajnali fél egykor rendszerint mentálisan kimerülten zuhantam az ágyba, reggel pedig kipihenetlenül ébredtem. A vizsgával álmodtam többször is, ami alapvetően sosem volt rossz.
Ma reggel két órával korábban keltem, hogy utoljára át tudjam nézni a tételeket. Magam sem értettem, sosem aggódtam még ennyire egy vizsga miatt.
Amikor véget ért a vizsga, akkor értettem meg, miért volt ennyire fontos, hogy jól sikerüljön.
Egy ideje már érzem: minden hasznos, amit megtanulok. Nem számít, mennyire nehéz, mennyire kimerítő.
Ilyen ez a vizsgaidőszak. Fárasztó, néha idegesítő, de edzi a jellemet. Kitartóvá, türelmessé tesz. Harcossá. És igenis megéri.