Mióta az eszemet tudom furcsa ambivalens viszonyom van a futással. Az általános iskola Cooper-tesztjei valami horrorisztikus emlékként élnek a fejemben. Csak a levegőkapkodásra, a görcsbe rándult talpra, a szúró tüdőre emlékszem, és a kényszerre, hogy muszáj végigfutni a tizenkét percet, mégpedig osztályozni fogják. Gyűlöltem. De ugyanígy gyűlöltem az ezerkétszáz, meg a négyszáz métert.

Később örültem, hogy sosem futottunk szervezetten, egyedül a hatvan méter sprintet kellett teljesítenünk, azt pedig 'jobb túl lenni rajta' elven lefutottam – úgy, ahogy. Aztán elkezdtem újra edzésre járni, és kicsit sem örültem, amikor a lépcsőzések, a dobások közé újra beszivárgott a futás, mégpedig a 'repülőzés' (rövid távon sprint, majd lassítás) és az öt körös levezetés (ami egyáltalán nem sok, mindössze 2000 méter). Idővel kezdtem megszeretni, egészen élénken emlékszem, hogy egy ködös, fázós őszi edzésen róttuk a köröket, és egészen kitisztult a fejem, elkezdtem örülni, magának a mozgásnak.

Utána ismét semmi. Mindig ismételgettem, hogy nem, nem bírok futni, ez nem megy, biztos, hogy nem nekem találták ki, amúgy is, nem kapok levegőt, fáj az oldalam, satöbbi... Messzire kerültem a pályát, és pontosan tudtam, hogy soha nem fogok elkezdeni futni. Olyan nincs. Mert annyi más mozgás létezik, nem kell nekem 220-as pulzus, sajgó vádli, meg combok...

De mégis... Amikor a régóta futó unokatestvéremhez azzal a kéréssel fordultam, hogy kísérjen el, el sem hitte. Hogy őszinte legyek: én sem. De vonzott az őszi táj, az avar illata, a délutáni napsütés, és életemben először, kötetlenül, magamnak futottam. Tudtam, hogy nincs osztályzás, sem stopper, sem rosszindulatú félmosolyok. Néha belekapott a szél a fákba, és peregtek a sárga-barna levelek. Egyáltalán nem volt hideg. És nem volt forró rekortán sem, vagy műzöld gyep. Egyszerűen csak a Természet volt ott, a maga valóságában, meg néhány megmosolyogtató graffiti a garázsok falán. 

Eszembe jutott az első, és legelegfontosabb egyetemi leckém. Valami teljesen jelentéktelen kurzuson hangzott el, még nem is tudatosan-szándékosan. Eszperente reklámszöveget írtunk, és az egyik jól sikerült munka után hangzott el: "(na látjátok) Nem lehetetlen. Cseppet sem lehetetlen".
Hát nem. Semmi sem az.