"magát megtanították ezer mindenre, mégse veszi észre, amire figyelnie kellene" 
(Szabó Magda: Az ajtó)

Már nem emlékszem pontosan, mikor kezdődött. Arra sem, hogy mikor tűnt fel. Egyszercsak természetes lett, hogy nem indulok el sehová, nem csinálok semmit. Nyáron volt a legrosszabb, amikor a teljes bizonytalanságban nyűglődtem itthon, egyszerűen nem láttam perspektívát, nem láttam a folytatást, és ahelyett, hogy feltöltődtem volna csak vegetáltam a rémes semmittevésben, a fullasztó melegben, és szó szerint semmihez nem volt kedvem. Nagyon rossz volt, de nem volt ötletem, mihez kezdjek, úgyhogy csak úgy hagytam folyni a napokat. 

Olvasni már évek óta nem tudtam örömmel, nem is éreztem, hogy hiányzik, szép lassan megutáltam mindent, amit öt-hat évvel ezelőtt annyira szerettem: a színházat, a zenét, úgy összességében a kulturális programoktól felfordult a gyomrom. Ezt még leírni is fáj kicsit, átélni sem volt sokkal kellemesebb, szépen lassan már nem maradt semmi hobbim, semmi olyasmi, ami feltölt, ami kikapcsol. Úgyhogy próbáltam a körülöttem lévő emberekből szerezni energiát, és ügyesen fenntartani annak a látszatát, hogy tulajdonképpen teljesen rendben vagyok. 

Nem is tudom, mi adta a végső lökést, talán valamelyik átbeszélgetett éjszaka, mindenesetre beláttam, hogy ez így nem jó, nem mehet így tovább, mert az idő csak telik, én meg állok a nagy semmi közepén, és az összes hatalmas tervemet elengedtem, lemondtam mindenről, csak ahhoz ragaszkodtam olyan nagyon, ami nem adott, csak elvett. És téyleg megtanítottak engem ezer mindenre, mégsem vettem észre, amire figyelnem kellett volna. 

Aztán vettem magunknak színházjegyet. Gondoltam, Szabó Magdát mindketten szeretjük, és azért mégis csak kár lenne, hogyha a századik születésnapját nem ünnepelnénk meg sehogy, szóval nem annyira lelkesen, de elindultam a Csokonaiba, egyszereplős darabot úgysem láttam még, és az előadás előzetesét nézve-hallgatva (az akkor még számomra ismeretlen) Nagyváradi Erzsébet hangja már akkor megvett kilóra, szóval a darab kapott tőlem egy esélyt. 

Kép: https://jasznaplo.hu/galeria/egyeb-rendezvenyek-2017/szabo-magda-100-agyigo-2017

És szerintem ott kezdődött el. Mert ugye kell valami felforgató, hogy az ember rendbejöjjön utána. Nem is tudom, érdemes-e írni a darab energiáiról, meggyőződésem, hogy át kell az ilyesmit élni, mindenesetre a második felében éreztem, hogy elindul valami, de nem nagyon akartam elengedni, meg főleg nem akartam sírni, de a zárlatnál nem ment már a hűvösködés és eltörött a mécses, éjszaka pedig otthon tényleg átszakadt bennem valami gát, mert végre elvágtam egy rég elvágásra váró szálat, és elsirattam az évekig húzódó fájdalmas - nem is tudom minek nevezzem - játékot? kapcsolatot? viszonyt? akármit. Már nem számít. 

Később, némi szelíd és kevéssé szelíd noszogatás eredményeképpen elmentem újra táncolni, nem is tudom, mikor voltam utoljára. És jól esett, élveztem, és nem szorongtam tovább. Kézbe vettem egy könyvet, amit örömmel, nem kényszerből olvastam, aztán még egyet, és kezdtem úgy érezni, hogy újra élek. Élünk. A héten két koncertre is elmentünk, korábban nem is voltunk még együtt koncerten. 

Ma pedig elindultam a Spirit Színházba. A bejegyzés ezen részét még az odaúton írom, a vonaton. Nem is tudom, mire számítok, mindenképpen a múltkori katarzisra, némi pityergésre újra, és valami furcsán intim színházélményre, tekintve, hogy úgy hallottam, furcsa hely ez a Spirit Színház, konkrétabban a színészek a nézők között játszanak. Nem lehet elbújni. Sem nekik, sem nekünk. 

Kép: http://magazin.spiritkozpont.hu/szinhaz/szabo-magda-az-ajto-a-spirit-szinhaz-szinpadan/

Ezt a részt pedig már hazafelé írom - nem könnyen, de boldogan. Tényleg furcsa hely a színház, mert a darab előtt és a felvonások között élőzene szól, a hely sem hozza a kalsszikus színházélményt, nincsenek hatalmas terek, sem színpad, és úgy összességében nem éreztem semmi megkonstruáltságot, minden húsbavágóan őszinte volt, a darab első percétől az utolsóig. 

Hegyi Barbara, Nagyváradi Erzsébet és Nagy Enikő együtt rettentő erős triót alkottak, és ismét bizonyították, hogy semmi szükség túlzásba vitt díszlet-jelmez-eszközhasználatra, ami igazán számít a színházban, az a hitelesség. Hiába a show meg a látvány, ha nincs mögötte őszinteség, akkor nem ér semmit. Nagy Enikő Sutu szerepében remekül helytállt, az előzetesből nem igazán tudtam hová tenni az ő karakterét, de már látom, hogy fontos pillére volt a darabnak. A csodálatos Hegyi Barbara tökéletes Emerencet hozott, kőkemény volt, szilárd és tiszta, és végtelenül szerethető, épp amilyennek az ember Emerencet képzeli, a gyönyörű Nagyváradi Ezsébet pedig Molnár Annaként is hibátlan volt, mintha rá szabták volna a szerepet, egyszerre volt naiv, kíváncsi, határozott. Eszembe jutott életem összes Szeredás Emerence, akik engem soha nem engedtek az Ajtó mögé. 

Jól sejtettem, hogy megríkat a darab, annyira közel voltak a színészek, hogy lehetetlen volt nem bevonódni, pedig egészen sokáig gondoltam, hogy kemény leszek, de esély sem volt rá. Az pedig már csak a cseresznye a hab tetején, hogy Nagyváradi Erzsébet nem csak színésznek remek, hanem tüneményes ember, akit meg szabad várni a darabok után, nem vonul ki a művészbejárón (ami szerintem a Spiritben egyébként sincsen). 

Szóval úgy érzem, újra szeretem a színházat. Úgy érzem, kedvem van olvasni, zenét hallgatni. Elkezdtem észrevenni, amire figyelnem kellene. Furcsa érzés újra élni.