Rettenetesen keserű végignézni azon, hogy az, aki ma vagyok, majdnem minden tekintetben szemben áll azzal, aki terveztem lenni, akivé tenni akartak, aki én magam is lenni akartam. Szeretném én elhinni az egyébként hiteltelen, irreális, ellentmondásokkal teli motivációs tanácsokat, meg az értékesembervagy-ot, de őszintén szólva nem értem, hogy hogyan lehet önámítással, és folytonos hazugságokkal eltakarni mindent, ami fájdalmas. Nem bír kimondatlan maradni.

Fáj, hogy komolytalan vagyok. Hogy folyton csak keresek, és nem tusom megtalálni azt, ami igazán fontos, ami igazán érdekel, áramoltatom magam körül a dolgokat, de nem olyan kellemes flow-élményszerűen, hanem cserélgetem, felveszem, eldobom, nem vagyok kitartó, ezért már nem is vesznek komolyan, csak belekapok mindenbe, aztán félreteszem, mert valami jön, ami jobbnak, érdekesebbnek tűnik. Már saját magamat sem veszem komolyan, mert nem tudok egyenletes, jó teljesítményt nyújtani, mert csapongok mindenfelé, nem vagyok koherens.

Fáj, hogy nem vagyok tehetséges. És fáj, hogy hároméves korom óta ennek ellenkezőjét hallgatom, pedig nem igaz. Átlagos vagyok. Vagy még az se. Attól nem leszek tehetséges, hogy képes vagyok elsajátítani olyasmit, amit bárki képes lenne, hogy létre tudok hozni már kész anyagból valami újnak nem nevezhető kontaminációt, sőt, attól sem leszek tehetséges, hogy egy csomó flancos idegen szót használok, nem megy egyszerűen semmi, mindennel megküzdök, és úgy semmi sem sikerül, ahogy tervezem. Nem írtam jó verseket, nem voltam különösebben jó azon ezer dolog egyikében sem, amibe belekaptam, sőt, még csak sokoldalú sem leszek attól a sokféle inkoherens és felszínes tudástól, amit összekapkodtam.

Fáj, hogy nem vagyok kedvesebb, ezért nem szeretnek. Képtelen vagyok nyitni, mert megijeszt az újabb összetörés kockázata, félek őszinte lenni azzal kapcsolatban, amit érzek, félek kötődni, és közeledni, ha közeledek félek attól, hogy túlzásba viszem, és akkor újra ellöknek, ha ellöknek félek távol maradni és újra közeledni is, és közben irigy vagyok mindenkire, aki normálisnak tűnik, és átlagos emberi kapcsolatokkal képes operálni. Fáj, hogy hiába fektetek energiát és időt az emberi kapcsolatokba, egy maroknyi kivételével szétperegnek, elromlanak, eltűnnek. Félek attól, hogy nem kellek senkinek, csak megtűrnek, elviselnek, minden szeretet ellenére, amit kapok, félek ettől.

Fáj, hogy mások címkéi mentén szervezem magam. Hogy megkonstruáltam egy személyiséget, aminek nincs is semmi köze hozzám, de már megszoktam, és legalább így vagyok valamilyen, mert az elvárások nyomán ez is kialakult, hogy nem akarok semmilyen lenni. Nem találom igazán saját magam emögött, inkább még gyűjtök, és saját magamra ragasztok én is néhány címkét, és próbálok nem kizökkenni a szerepeimből.

Fáj, hogy nem vagyok szép, és hogy a szépség hiányának ellensúlyozására mindenféle külső instrukciót kapok. Jaj, csak egy kicsit ha fogynál, ó, ha kicsit jobban sminkelnéd magad, csak egy kicsivel hordanál stílusosabb ruhákat, ó, hát ez tanulható, nem kell túlkapni, csak legyél természetes, de azért egy kicsit jobban összerakhatnád magad… A végtelenségig tudnám sorolni, és valahogy ez korábban annyira nem zavart, mint most. Sosem voltam még távolabb attól a külsőtől, amit szeretnék, de tisztában vagyok azzal, hogy a vágyott szépséget megközelíteni sincs esélyem, és tudom jól, hogy nem egyetlen sztenderd szépség létezik, és hogy mindenki saját magához képest, és hogy ez kb. ezredleges dolog, de nem hazudom többet inkább azt magamnak, hogy a szépség nem számít, mert aki szép, és beleesik a horizontomba, az igen könnyen elboldogul a szépségével, teljesítményétől függetlenül.

Fáj, hogy folyton kioktatnak, és mindent jobban tudnak nálam, és tippeket adnak azzal kapcsolatban, hogy mit rontottam el eddig, és mit ne csináljak többé. Ez néha roppant áldásos, sőt, vágyott, de néha bőven elég lenne csak annyi, hogy óteszegény. Pingponglabdának érzem magam, a ne felelj meg senkinek, csak az én tanácsaimra hallgassok között, közben üvölt a fejemben, hogy tulajdonképpen ez mind hülyeség, mert csak és kizárólag a saját viszonylatomban lennék értelmezhető, de fogalmam sincs, hogy mások hogy oldják meg magukban ezt a konfliktust.

Fáj, hogy fölöslegesen fektetek energiát egy csomó mindenbe, és várom, hogy majdcsak lesz belőle valami hasznom, és az mindig elmarad, csak annyit tudok mindössze elérni, hogy egy monomán őrültnek tartanak, és ez sajnos csak annak nézhető el, aki valóban tehetséges is, így én is félbolondnak érzem magam. Pedig akkor is azt gondolom, hogy félárbocon semmit sem érdemes csinálni, és aki bármibe szenvedély nélkül kezd bele, az inkább bele se kezdene.

Fáj, hogy nagyképűnek tartanak, pedig az önbizalmam a nulla környékén stagnál, nem érzem magam igazán képesnek semmire, nem érzem, hogy sikerült volna bármi eddigi pályafutásom során, csupa átlagos dolog, amit bárki meg tud csinálni, sokfelé jártam, sok mindent csináltam, tök jó, de akkor mi van? Sose felejtem el, hogy mekkora outsider voltam már általános iskolában is, talán az egyetlen dolog, ami stabil és viszonylag biztos volt mindig, az a tanulás volt, ennek köszönhetően egy csomó haszontalan lomot tárolok a fejemben. ez senkit nem nyűgöz le, sőt, nagyjából szégyellnivalónak érzem, mert ugye az intelligencia meg a tanultság…

Nem vagyok határozott. Nem vagyok agresszív. Törékeny vagyok, és sokszor össze is török. Nem vagyok laza, minden nap befeszülök, és remélem, hogy nem bántanak újra és újra (de). Nem vagyok rendben sem a világgal, sem saját magammal, és nem is kívánok többé ezzel kapcsolatban hazudni, keserű vagyok, megalázott, és összetört. És fájnak a méltatlan sérelmek (a méltó sérelmek is fájnak). Nem vagyok erős, nem tudok csak úgy túllépni ezeken, és nem tudok az igazságtalanságokra legyinteni. Nem vagyok szar ember, nem vagyok könnyen megközelíthető, nem vagyok bájos, nem vagyok konformista, de őszinte vagyok, és hűséges, és ugyanúgy vágyom a szeretetet, mint bárki. Mint egy kisgyerek. Taktikázás, tervezgetés, és játszmázás nélkül.