Illetve már elkészült. Ma rohangáltam épp a még hiányzó papírok után. Én nem posztoltam szakdolgozatos szelfit, viszont cserébe megírom ezt a bejegyzést, ami már majdnem ugyanaz. Csak szeretném rögzíteni a folyamatot, meg az érzést, akkor is, ha ez is ugyanolyan elcsépelt, mint a szelfi. Szóval valamikor még első éven kitaláltam magamnak ezt a tudományos munka dolgot. A kelleténél sokkal több önbizalommal, és sokkal kevesebb ismerettel indultam neki az egyetemnek, gondoltam, ha gimiben jó voltam, itt miért ne lennék? 

Aztán nem lettem jó. Nem volt baj, csak rossz, de szükséges. Mindenesetre maradandó emlékek, a kurzusaim, amelyekből egy árva szót sem értettem, amelyeket végigjártam, de roppant fölöslegesek voltak,amiket újrajártam, mert zseniálisak voltak. És hát járnám én újra még többször, mert bőven lenne mit tanulni. Szóval első év végén elkezdtem tanakodni, hogy feminista irodalom, vagy dajkanyelv, és az utóbbi nyert. És gondoltam ez egy egyszerű dolog, csak olvasni kell, meg kutakodni, és majd valahogy magától összeáll minden. Hát nem. Azt viszont jól saccoltam meg, hogy nekem a témavezetők közül az a fajta szükséges, aki egész egyszerűen nem hagy békén, mert ha békén hagyna, néhány hét után teljesen motiválatlanná válnék. Szóval adott volt egy kemény témavezető, meg egy izgalmasnak tűnő téma, meg én, a kételyeimmel, és a bizonytalanságaimmal. 

Nem, nem volt könnyű. Nem, nem állt össze magától. Nem, nem lehetett néhány hét alatt összedobni. Nem, nem lett a világ legzseniálisabb szakdolgozata. Amíg dolgoztam rajta, azért tanultam (azt hiszem) néhány dolgot, magamról is, meg úgy általában, mindenről. Nem tudom ezt pontokba szedni, inkább próbálom ömlesztve. Az első dolog az, hogy a bármiféle tudományos munka nem könnyű. Sőt, nehéz. Nincsenek kitaposott utak, lecövekelt igazságok, stabil pontok benne. Minden mozog, folyamatosan, cserélődnek az eszmék, a vélemények, a terminusok, fő csapások talán vannak, de nem lehet végigjárni egy szépen gaztalanított ösvényt. Néha úgy éreztem magam, mintha kihajítottak volna a dzsungelbe egy macsétával, hogy nosza, rajta, indulj valamerre. 

Folyton kérdéseim voltak, és folyton azt a választ kaptam, hogy nincs válasz. Nincs bizonyítás, igazolás, csak alátámasztás van, vagy cáfolás. Csak hipotézisek,meg felreppenő gondolatok. Ráadásul ez tulajdonképpen magányos munka. A konzulens fő feladata a totális hülyeségtől való megmentés, de nem ad instant eredményeket, és nem ad senki semmi előrecsomagoltat, max. biztatást, őszinteséget, tanácsokat, na meg kritikát. Ez fájó pont volt nekem egy darabig az önérzetességem miatt, én nem voltam kritikához szokva. Aztán bármennyire is rosszul esett, meg/beláttam a szükségességét, és már ügyesebben kezelem, azt hiszem. 

Nem értettem, miért kell folyton vitatkozni. Most nem értem, mit nem értettem ezen. A tudományt valami ilyesmi viszi előre, érvek, meg ellenérvek, stb. Na meg a rossz ötletek... Nagyon sok rossz ötletem volt, és eleinte mindegyik egy-egy minikudarcnak tűnt. Igazából nem nagyon vannak itt rossz ötletek, vagy ha mégis, akkor is elkezdenek jónak tűnni, amikor rájövök, mitől voltak rosszak. Az elején nagyon megzavart a kutatás szabadsága, de már élvezem. Szeretem, hogy nincsenek becsomagolt igazságok. 

Nemrég a kőkemény témavezetőm azt mondta, büszke rám. Tényleg az volt, éreztem. Szerintem nem érdemeltem ki 100%-osan, de 100%-osan jól esett. Gimiben nagyon hozzászoktam a dicséretekhez, egyértelműen túl sokat kaptam belőle. Nem tett jót, már tudom. Egyetemen nem kaptam túl sokat, de amennyit kaptam, azért igyekeztem is tenni valamit. Beszúrhatnék egy köszönőblokkot, tele nevekkel, A-tól V-ig :-), de nyilván nem tudnék felsorolni mindenkit, aki lökdösött eddig. 

Szakdolgozat szelfit azért nem csinálok, mert teljesen biztos vagyok abban, hogy azzal, hogy az eddigi próbálkozásaim eredményét szépen kinyomtatom, és beköttetem valami indokolatlanul puccos izébe, semmi, de semmi nem zárul le. Ez nem egy útjelző tábla, hogy STOP, ennyi, és csakis ennyi volt a munka. Ez önmagában nem olyan eredmény, amivel büszkélkednem kellene, ez a dolgozat még nem kész, még csak nem is félkész, ez a dolgozat nagyjából olyan, mint egy mag. Na jó, valami csíra. Anyukám biztos jobban tudná. Szóval még növekednie, szépülnie, épülnie kell. Aztán majd alakul. Mindenesetre legalább már taktilis kommunikációt folytathatok az elkezdett munkámmal. Nem különösebben jó érzés. Nem is rossz. Semmilyen. A jó érzés az, hogy tudom, hogy itt semminek nincs még vége.