Hétéves voltam, az iskola még nagyon szokatlan volt, kicsit elveszettnek éreztem magam, kicsit idegen volt minden és mindenki. Valami kapaszkodót akartam, valami biztosat. Úgyhogy elkezdtem hittanra járni. Az is idegen volt, és furcsa, de megnyugodtam, mert stabil volt, mert rendszeres volt. És idegenkedtem én a templomtól, de  azért eljártam hétvégente. Jól estek a különös vasárnapok, a misztikus-ködös szertartásosság. Az első hittanos tábort már élveztem, a dalokat a mai napig fejből tudom. Kellett ehhez egy vezető. Egy pap, akire már hétévesen is hallgatni akartam, aki őszinte volt, de határozott.

Volt egy papunk, aki szívvel-lélekkel szolgált, aki nem félt vállalni azt, hogy tele van érzésekkel. Aki értett a gyerekek nyelvén, akit szeretett a közösség, aki nem muszájból, hanem meggyőződésből beszélt arról, amiről beszélt… Aki nem téríteni akart, csak segíteni, aki megbízott az emberekben, akiben megbízhattunk. Segített, ha erre volt szükség. Volt benne valami gyermeki tisztaság, amit nagyon lehetett szeretni. Minden furcsasága ellenére remek ember volt, és nem telt túl sok időbe megszeretni.

Volt egy papunk, aki nem félt nevetni, sőt, sírni sem, aki nem félt meghatódni, aki nem félt nyíltan vállalni a véleményét, kimondani a gondolatait. Adott, ha kértünk tőle, adott, szinte válogatás nélkül. Bátran beállt hozzánk focizni, leült velünk játszani hét-nyolc éves koromban. Énekelt velünk, kirándult velünk. Közel engedte magához az embereket, az emberek közel engedték magukhoz. Sokat tanultunk tőle, sok fontos útmutatást kaptunk, és szó sincs arról, hogy bárkit erőszakkal akart volna rávenni a hitre…

Volt egy papunk, aki tudta, mit, mikor, és hogyan kell tennie, aki értett az emberekhez, akinek nagyon erős szépérzéke volt, aki meg tudta nevettetni, és meg tudta ríkatni az embereket. Aki szépen beszélt, mert szívből beszélt, aki pontosan annyira volt kemény, amennyire ez szükséges volt. Akit hiányolunk. Akit – titokban egy kicsit – visszavárunk.

Isten áldjon, Berci atya…