Úgy indultam el, hogy cikázott a fejemben még minden. A valaha volt legrosszabb félévem kudarcai, a vizsgaidőszak ideges vibrálása, a rengeteg fölöslegesen elszenvedett gyomorforgató tapasztalat, a sok-sok ijesztő emberi gyengeség. Az elutasítások kínossága, az elfogadás biztonsága. Izgatott voltam, ideges, és valahol türelmetlen is, vártam valamit az úttól, vagy inkább követeltem valamit tőle. Aztán elindultunk. Még sötét volt javában, és elcsendesedtünk a buszon. És én is elcsendesedtem. Kevés ijesztőbb tapasztalat van annál, mint amikor teljesen csendben maradok a saját gondolataimmal, a saját félelmeimmel együtt. És jöttek, jöttek, bombáztak. Én pedig ipari mennyiségben gyártottam a kifogásokat, zengett bennem a „de én nem tehetek róla”. A „nem az én hibám volt”. Megálltunk, leszálltunk, felszálltunk, hallgattunk, beszéltünk, nevettünk. Hamar, nagyon hamar eljött az a pont, amikor már nem kapaszkodtam az időbe. Nem nézegettem a telefonomat, sem az órámat, egyszerűen csak hagytam, hogy teljen.

És rögtön elvarázsoltak a római kor félig görögöktől lopott csodái, a sok korinthoszi varázslat, a mozaikszőnyeg, a leánderek pompája. Az olasz tájból elemi erővel sugárzik a vibráló jókedv, a nyári pezsgés. Elkezdtem nem aggódni. Rájöttem, semmi szükség szorongásra, komplexusokra, egyszerűen nem érdekelt már, hogy helyesen kérem-e ki a fagyit, vagy a pizzaszeletet. Úgyis megértik, úgyis megvárják, úgysem történhet semmi, de semmi baj. Nem hagyott tovább aggódni az eklektikus csoda, a sok elbűvölő reneszánsz épület, a szédítő barokk freskók, a gótikus méltóság. Akkor nevettem először nagyon, olyan gyomorfájdítóan, amikor sehogy sem tudtam megakadályozni a mentafagyi csorgását…

Néha azért egyedül maradtam, elhalkult az útitársak zizegése, egyedül akartam maradni. A pisai battistero még a saját gondolataimat is visszhangozta, és akkor, ott mindent megbocsátottam másoknak. Mindenkinek. Meglepően felszabadító volt, sokkal, sokkal könnyebb lettem, sokkal könnyebben áramlott ezután belém a varázslat. De még valami maradt, valami piszkált még. De átszőtte a napokat a sok nevetés. A tenger opálos volt, és nyugodt. A nap úgy adott színt a vállamnak, hogy észre se vettem, a szél nem kímélte a hajamat, de mindegy volt. Minden mindegy volt, mert egy teljes szívet követelt a tömény gyönyörűség, amit ott és akkor kaptunk. Az égen elszórva néhány habfelhő, teljes nyugalom.

Felébredt bennem a vágyakozás. Ködösen, és megragadhatatlanul, de valahogy elkezdtem vágyakozni a saját kincseim iránt. Egy rég elfeledett emlék, egy otthonhagyott bók… Sosem érzett mágia volt ez, olyasmire vágyni, amit már birtoklok. És akkor rájöttem. Megbocsátottam újra mindent – magamnak. Úgy nevettem a hülyeségeimen, mint még soha, olyan sallangmentes őszinteséggel tudtam a tükörbe nézni, mint talán valamikor gyerekkoromban. Kiömlött belőlem minden keserűség, az összes csalódottság, és hagytam, hogy kitöltsön a forró boldogság. Megéreztem valamit a szédítő teljességből, tartalommal teltek meg a szürke közhelyek, a mediterrán nyár életre hívta az ósdi bölcsességeket. Mosolyogva aludtam el. Több száz kilométert kellett utaznom, hogy meglássam azt, hogy az élet tökéletlenül is lehet csodálatos. Hogy a legdrágább, a legfontosabb dolgokat aligha lehet reprezentálni, mutogatni, elbeszélni. Hogy minden, de minden tapasztalat adhat valamit, és nem kell eldobni egyet sem közülük. Hogy egy egyszerű utazás gátakat szakít át, falakat rombol le, hegyeket mozgat meg. Hogy senkivel nincs semmi baj körülöttem. Hogy nincs semmi baj. Velem sem.