Írhatnék gasztroblogot. Ezt nem a lelkesedés, hanem a kétségbeesettség mondatja velem, mostanában ugyanis a főzésen kívül semmi. De tényleg semmi, még a takarításra is félnapokat kell készülnöm, meg gondosan zenét válogatni, ami motivál. Panaszkönyv indul: nem, nem és nem bírok kizuhanni az ágymelegből reggel hatkor. Eleve hátránnyal indítom a napot: mert fáj a fejem, mert álmos vagyok, mert kávéra már nincs idő, de cserébe ezeregyszáz dologra kell figyelnem, amit előző este ismét csak nem volt erőm összerendezni: saját farkába harapó kígyó.

De vannak ötleteim, forrásaim, meg kitartásom nincsen, persze ennek következtében szigorú önkritikát gyakorlok, és ha vadul védem az igazam, akkor sem azt, hanem magamat védem, mert időnként inkább megsimogatnám a vállát annak, akivel ehelyett folyamatosan csatázom. Félreértenek. Néha tudatosan rájátszok, de egyre többször fogalmam sincs, miért. Kereszttűzben állok, mindenhonnan megsebez a jóindulat, meg az elkésett őszinteség, csak tudnám, mért késik el?

Elkések én is. Valahol mélyen nagyon utálom az emberi nyelv természetét, vagy inkább azt, hogy én olyan sután használom, ha megkérdezné valaki, ezt most épp miért mondtad, sosem tudnám, csak mondtam, mit tudom én, hogy bántó volt-e, nem annak szántam. A bocsáss meg még mindig nem működik, nem bírom kiköpni, pedig néha belehasad a szívem, de akkor is megakad félúton. Más szavakat kikoptatok, elforgácsolódnak, megfakulnak, pedig bele kellene őket pakolni valami szent dobozba, és csak nagy ünnepeken venni elő. Nagyon félek attól, hogy nagyon fontos dolgokat nem kommunikálok, és később nem lesz alkalom már. 

Aztán a roppant kínos helyzetek, mikor én már előre vihogok, hogy mennyire vicces, ami eszembe jutott, aztán elhangzik, és döbbent csend. Hát, nem tudom. Sejtettem én, hogy csodabogár vagyok, de azt gondoltam, több ilyen is szaladgál. Persze így nagyon felértékelődnek a jó pillanatok, amikor a saját kis csodabogaraimmal (inkább csoda-bogárkák) együtt nevetünk, de úgy, hogy a rekeszizmunk belesajdul.

Nagyon jól tudom, hogy nem csak engem piszkál, hogy rosszul kommunikálok. Tudom, hogy nem csak én vagyok halálosan végletes, tudom, hogy másoknak is megbuknak a hatalmas poénjai. És tudom, hogy nem csak én érzem a nyomást, hogy meg kell kedveltetni magamat, valamit lépnem kell, mert így nem vagyok elég jó. De közben valahol ez annyira nevetséges, hát minden működik, minden pörög. Csak épp a fele bennem marad. Aggaszt, hogy félnem kell attól, hogy mi lesz, ha őszintén kibökök egy-egy húzósabb mondatot (na, értem ezalatt a fent említett bocsáss meget, meg a szeretleket), inkább hagyom a fenébe, bolond aki sebezhetővé teszi magát szánt szándékkal, de mi van, ha mégis megéri?

Kiscetliket kellene gyártanom.

Kedves Te, nagyon köszönöm, hogy így szeretsz, én is nagyon szeretlek.

Kedves Te, köszönöm az őszinteségedet, fogalmad sincs róla, milyen sokat jelentesz nekem.

Kedves Te, bocsáss meg, hogy megbántottalak, önvédelem volt, de neked jobban fájt.

Kedves Te, csodálatos embernek tartalak.

Vagy csak így:

Szeretlek.
Bocsáss meg.
Fontos vagy nekem.
Felnézek Rád.

Nem tudom, mennyire fájna nem visszakapni.