Nemrég még I. írta nekem egy cetlire: „Lé szánglo lón dé violón dö lotön…” Aztán nevettünk. A raccsolós r-en, hogy nekem jobban megy, mint neki, holott egyetlen szót sem tudtam franciául. Nem tudom, hogyan lett ennyire távoli, ennyire ködös, ennyire tompa, fakó. Idegenek a számban a szavak : osztályfőnöki óra, ellenőrző, fakultáció, témazáró dolgozat. Pedig még motoszkál a fejemben, az a bizonyos sokat emlegetett epizód a Micimackóból, az őszirózsák, a csalóka napfény mind visszahoz valamit a régi papírillatú iskolakezdésből. Ha tudatosan idézem, sokkal több emlék rohan le: különóra olaszból, elnyújtott művészettörténet órák, öntörvényűség, sok-sok vágyott-gyűlölt verseny… Megrémiszt, ennyire gyorsan suhant…

Alig kaptam észbe, és már K. tanította, hogy hinni kell a csodában, E. elárulta, hogyan, H. pedig elhitette, hogy lehet. Most egészen mást tanulok. Kurzusok vannak, ZH-k, vizsgák, majdnem minden ijesztően hangzik, miközben az a legijesztőbb, ami cseppet sem hangzik annak… Mindennek tétje van, és olyan keskeny a mezsgye a „még épp jó” és a „már elviselhetetlen” között, hogy folyamatosan lebillenek. Mérleghintán ülök, és egyedül lehetetlenség egyensúlyban maradnom. Néha azt érzem, úgy lökdösnek, mint a kétéves unokaöcsém a játékait egy tálcán… Eddig még – úgy ahogy – helytálltam, de most idegesebb vagyok.

Hiába ismerem már a termeket, az embereket, a rendszert, most ömlik rám egyszerre minden, most érzem, hogy eljött az ideje annak, hogy keményebben, komolyabban csináljam azt, amit eddig. És hiába vesznek most sokan körül, félek, hogy nem fogok tudni végigmenni azon a bizonyos mezsgyén. Megijeszt a stabil biztonság hiánya, és nyomja a mellkasomat a felelősség. Félek, hogy belebukok az önként vállalt feladataimba, hogy nem leszek elég bátor, hogy helyrehozzam, amit elrontottam, hogy nem tudom újrahúzni az átlépett határokat. Pedig szeretném. Valamennyire várom is.

Mindig sokkal közelebb állt hozzám a lelkesedés, mint a közöny, ha iskoláról volt szó. Nem nagyon sirattam a nyári szünetet, valahol bennem volt az új varázsa, a várakozás izgalma, na meg némi tudásvágy. Amit most érzek, az sokkal közelebb áll a szorongáshoz és aggodalomhoz, mint a lelkesedéshez. Félek, hogy nem leszek elég erős, hogy álljam a próbát. Annyi mondanivalóm van, annyi ötletem, de félek, mert mindig észrevétlenül esek túlzásba… Képtelen vagyok érzékelni, hogy mikor, mennyi az elég. És félek a szakdolgozatírástól, a TDK-tól, néhány kurzustól, néhány viszontlátástól. Hogy nem leszek elég okos ahhoz, hogy sikerüljön…

Aztán a nyitott ablakon át beömlik a füst illata (igen, illatnak hívom ezt a fajta füstöt), valaki gazt éget. Csak mert ősz van. Néhány felhő elfedi a napfényt, a sütemény tökéletesen átsül a sütőben. Őszi ruhák száradnak a fregolin, gyülekeznek a gólyák, fecskék. A körte lédús, a szőlő édes, az alma húsa kemény, és ropogós. Váratlanul és megmosolyogtatóan intenzíven eszembe jut a kulcsmondat abból a bizonyos Micimackó epizódból. Egy kicsit elfeledem az összes kételyemet... „Bátrabb vagy, mint hiszed, erősebb, mint sejted, és okosabb, mint véled.”