Nem vagyok vékony. Sose voltam az. Régebben ez volt a legutolsó dolog, amivel hajlandó lettem volna foglalkozni. Azt hittem, akik azt mondják, ez nem számít, komolyan gondolják… Nem szeretek erről beszélni, megalázó. Ha jobban belegondolok már az óvodában is megalázó volt, amikor strandra mentünk,és úgy néztem ki a többi vékony kislány között, mint egy bébibálna. De azért ettem ugyanúgy tovább, sportoltam annyit, amennyi jól esett, és nem sokat tanakodtam még azon, hogy hogyan kellene kinéznem.

Ez azt hiszem, akkoriban változott meg, amikor színvonalon aluli tinimagazinokat kezdtem lapozgatni, és ömlött belőlük a „mit tegyél, hogy vékony legyél”, meg a „fogadd el a duciságod” mantrája… Ha ennyit foglalkoznak ezzel, akkor nyilván rossz dolog, ha el kell fogadni, akkor semmiképpen sem természetes, és nem üdvös jelenség. Persze a tökéletes alakú lányok sirámai sem javítottak a helyzeten, hogyha magamat nem tartottam csúnyának, kövérnek, akkor valaki (akit én szépnek, csinosnak láttam) éles és irreális kritikával beszélt a saját testéről, és ez éppen elég is volt ahhoz, hogy hányingerem legyen a saját tükörképemtől.

Később megint elkezdtem kritikával szemlélni a magazinok filigrán modelljeit, a média tökéletesnek hazudott nőképét, és kezdtem elfogadni, hogy nekem ez nem megy. Persze erre csuklóból jön a válasz, hogy meg kell érte dolgozni, tenni kell érte, nem jön magától az eredmény. Néha fellángol bennem valami homályos lelkesedés, és elhatározom, akkor mától figyelek, sportolok, ráveszem magam. Aztán átrágom jobban, és rendszerint ugyanazokra a dolgokra jövök rá.

Szeretek enni. Szeretek főzni is, meg sütni, egyszerűen szeretem az ízeket, meg az édességeket. Szeretek együtt enni azokkal, akik közel állnak hozzám. Nem szeretem a kölesgolyót, a csírákat, a magvakat. Ahhoz, hogy egészségesebben éljek, rengeteg önfegyelemre lenne szükségem. Eleve nehezen fegyelmezem magam, tele vagyok elfojtással, tanulom korlátozni magam. Minden nap, minden percben tudatosan próbálok valahogy viselkedni. Próbálok nem hangosan nevetni a szerintem vicces történeteken, próbálok nem túl hangosan felháborodni a szerintem égbekiáltó pofátlanságok miatt…

Aztán hazajövök, és eszem. Ez a napjaimban az egyetlen, ami nem fegyelmezett, nem tudatosan korlátok közé tuszkolt dolog. Nem mértéktelenül zabálok, egyszerűen csak nem figyelek oda a kalóriákra, meg sajnos arra sem, hogy kellőképpen egészséges legyen az étel. És bűntudatom van, mert sulykolják körülöttem, hogy ez csak döntés, meg akarat kérdése, meg amúgy is, egyszerűen el kell menni sportolni, és a kövér nők nem áldozatok, egyszerűen csak lusták. És akkor lustának érzem magam, meg szánalmasnak. És kétségbeesetten mentegetem magamnak magamat, hogy ha reggel nyolctól este nyolcig bent ülök az egyetemen, akkor lehet, hogy este kilenckor jól esne még mozogni, de érthető, hogy nincs erőm. Nem? Hát persze, hogy nem, mert ez is csak egy kifogás a sok közül. Ami megint csak azt bizonyítja, hogy akaratgyenge és lusta vagyok, sőt, igénytelen, mert nem vagyok képes megemelni a fenekemet, és elmenni edzeni.

Sokáig szentül hittem azt, hogy egy XL-es méretű nőt is szépnek tarthatnak, mert ezer dolgon múlik a szépség. De lerázhatatlan kényszer ez: vékonynak KELL lenni, másképp direkt, vagy indirekt módon tesz a környezet arról, hogy ne érezzem jól magam, hogy még át se suhanjon a fejemen, hogy én is lehetek szép. Vagy értékes. És mindezt a „saját magad miatt” álcája alatt. És a sporttól is elmegy a kedvem, mert nyilvános önmegalázásnak tűnik emberek közé menni, ha egyszer így nézek ki.

De persze öltözködni sem tudok akárhogyan, mert nem lesz előnyös, ha itt bevág, ha ott kilóg, és akkor mit szólnak majd az emberek, nem elég, hogy kövér, még előnytelenül is öltözködik? Pedig lehetne trükközni… Mert ez szégyellnivaló, és rejtegetnivaló, így nem nézhet ki egy magára kicsit is adó nő. Persze enyhén túlzok, rendelkezek annyi önkritikával, hogy nem szuszakolom bele magam két mérettel kisebb farmerba. Azon már túlléptem, hogy a lábaim leginkább két dór oszlopra hasonlítanak, egyszerűen nem vagyok hajlandó a rövidebb (nem mini) szoknyákról lemondani csak emiatt.

Véletlenül sem vagyok gyoskaja, elhízás, és lustaságpárti. Egyáltalán nem azt fájlalom, hogy ezerfelől ömlik a sportolás áldásos hatásait hirdető kampány, egyetértek minden szavával, ismerem a mozgás örömét. Nagyon ritkán tévedek el gyorsétterembe is, és próbálom kerülni a tasakos leveseket. Valóban van egy határ, amelyet már egészségügyi okok miatt is veszélyes túllépni, súly tekintetében. Nem vagyok a tökéletes testű nők ellen sem, a kitartó munka mindig becsülendő, és csodálatraméltó.

Egyszerűen csak szorongat a nyomás, hogy le kellene fogynom, hogy nem lett volna szabad megennem azt a süteményt, hogy ahelyett a csoki helyett miért nem ettem inkább egy almát. Hogy ahelyett, hogy semmitmondó bejegyzéseket írok, akár edzeni is mehetnék. Hogy ha nem lennék ilyen igénytelen, akkor lenne bennem annyi akaraterő, hogy lefogyjak. Talán tényleg nincs erre más megoldás, mint még több elfojtással élni, és erőnek erejével belefogyni magam a sztenderdbe…