Én az első egyetemi évem legelső napjától kezdve azt gondoltam, sőt, tudtam magamról, hogy kitartóan, és szorgalmasan igyekszem a doktori iskola kapui felé. Az más kérdés, hogy ez a céltudatosság átcsúszott-e arroganciába, vagy sem. Én mindenesetre szeretem azt hinni, hogy csak egy icipicit súrolta maximum a határát. A felhalmozott tudáson és az elolvasott tanulmányokon túl a saját kis világomról tanultam a legtöbbet ezalatt a majdnem öt év alatt.

Őrületes módon kezdtem el keresni az elején. Érdekelt minden, tudni akartam mindent, és megérteni amit csak lehet. Meg akit csak lehet. És évekbe telt rájönni, hogy nem lehet mindent és mindenkit megérteni. És hogy nem sikerülhet minden, és hogy igenis vannak dolgok, amik meghaladják a képességeimet, meg a mindenféle kapacitásomat, akárhogy is igyekszem. Utáltam erre rájönni. Fájt. Mindenféle falakba ütköztem mindenféle védőruha nélkül, mert én aztán bátran indultam neki.

Szóval belekezdtem egy csomó mindenbe. Mondjuk nemigen éreztem azt. Sose voltam közönyös, vagy ilyesmi, sőt, eleinte nagyon is lelkes voltam, de ez mindig viszonylag hamar elmúlt (egész létezésem során mindig mindennel így volt, kivéve azokat a pontokat, amelyek végül belém fészkeltek és lecövekeltek, és nem is valószínű, hogy rájuk unok, vagy elmúlnak). A kezdeti lelkesedés után jöttek azok a bizonyos falak, és azokkal én sose tudtam mit kezdeni, úgyhogy sok mindent félbehagytam, és ez egy idő után rettenetesen frusztrált, mert tudtam, hogy így senki nem fog már komolyan venni — akkor sem, ha épp az ellenkezőjét mondják. És amikor már a teljes bizonytalanságban gyötrődtem, és biztos voltam benne, hogy feladom az egészet, mert nincs semmi értelme, és amúgy sem nekem való, na, akkor szembe jött a folyosón.

Igazából szó szerint szembe jött a folyosón, a maga kis mosolygós szőkeségében, és azt hiszem (ha nem is abban a pillanatban) már aznap sejtettem, hogy megvan. Gyorsan kinyomoztam az aprócska részleteket, és (ez hétfő volt) szerdán már hivatalosabb keretek között is találkoztunk. Előtte nézegettem a fonomimikai ábécét (és megtudtam, hogy daktil is létezik), megnéztem a 2009-es jelnyelvi törvényt, jól megjegyeztem, hogy nem mutogatás, hanem jelelés, felkészültem arra, hogy szó esik majd a nyelvjárásokról, mindenféle nyelvészeti kérdésről szóval alapvetően felkészültem sok mindenre, csak arra nem, hogy Ő is siket. Korábban még nem találkoztam siketekkel, korábban még senkivel nem találkoztam, aki jelnyelvet használt volna. Zavarba jöttem. Ő nem. Csak én. Na, akkor már tudtam. Hogy őszinte legyek, ez nem is tudás volt, hanem egy elementáris villámlás.

Meddig könyörögtem egy jelért... Amúgy már korábban is voltak, aprócska jelek, még gimiből emlékszem, hogy a város egy adott pontján mindig láttam kiírva, hogy lehet tanulni jelnyelvet, de sosem vettem rá magam. Emlékszem a korábbi egyetemi évek során kapott e-mailekre a jelnyelv-tanulásról, emlékszem arra a siket nénire, akivel egy kórházban futottam össze négyéves korom körül, emlékszem, hogy egy jó ideje (évek óta) gondolkodtam már a dolgon, de valahogy sosem talált rám. Meg én se rá. 

Az első órán a mimikáról beszéltünk, az ábécét tanulgattuk, Ő (akkorra már tudtam a nevét, K.) általában jelelte is, amit mondott, én meg csak bámultam, és teljesen elvarázsolt. Úgy az egész. Hogy itt ez a nonverbális kommunikációs rendszer, és én ezt megpróbálhatom elsajátítani. Akkor és ott sok idő óta először azt éreztem, hogy megtaláltam a helyem, rendben vagyok, a világ kinyílt, és megint érdekes. Ettől a naptól kezdve otthon minden nap órákat töltöttem kutakodással, mindent szerettem volna tudni a jelnyelvet használó közösségről, magáról a jelnyelvről. Újra lelkes voltam. Rég voltam már lelkes. Jó volt.

Gyakoroltam szorgalmasan, mindig kicsivel többet, mint amennyit „muszáj” lett volna, bár semmit sem éreztem kötelezőnek, minden perc ajándék és élmény volt. K-val szerettem volna beszélni. Szerettem volna óra után megszólítani, kérdezni tőle, megismerni jobban, de szorongtam. Nem miatta. Magam miatt. Fogalmam sem volt a zseniális szájról olvasási képességéről, jelelni nem tudtam még elég jól, nem igazán tudtam, hogyan kellene közelednem. Olyan érzékeny dolog volt ez, mint amikor nyolcévesen akartam az első angol lektorommal beszélgetni.

Aztán csak összeszedtem magam, ez a lényeg, kommunikálni, nem rágörcsölni. És megértettük egymást. Minden probléma nélkül. Nem is tudom, mitől tartottam, éppen olyan természetesen tudtam/tudok Vele beszélgetni mint bárkivel, sőt, talán még jobban is megy, mert mellette nem érzem azt, hogy mérsékelnem kellene a mimikám és a gesztusaim használatát, lehetek ösztönös, és nagyon-nagyon kevés ember mellett lehetek ösztönös. Ez borzasztóan sokat jelent.

Örülök, hogy mindent, amibe eddig belekaptam ott mertem hagyni, félre mertem tenni, és bele mertem vágni egy ilyen varázslatos, de nehéz dologba. Örülök, hogy egyre többen figyelnek oda rám, amikor beszélek róla, hogy egyre többen lelkesítenek és biztatnak. Hogy mások is azt mondják, hogy na, ez az. Hogy ezt érdemes. Örülök, hogy lassan megoldódnak a dolgok, hogy el tudok engedni fölöslegesen szorongatott lufikat, hogy ki merek mondani eddig kimondatlan dolgokat, hogy át tudok formálni eddig fájó pontokat. Örülök, hogy sokkal nyugisabb lettem (leszámítva a méltatlankodó pillanatokat), hogy már nem ébredek minden nap görccsel a gyomromban.

Azért néha picit még mindig zavarba jövök. Amikor elfelejtek K-ra nézni, úgy mondok neki valamit. Amikor nem szembe ülök vele, hanem mellé. Amikor nem artikulálok rendesen. Amikor sötét van, esik, ő vezet, én meg mondanék valamit. Amikor a világ legtermészetesebb dolgaként ölelhetem meg. Amikor nem mondok semmit, de ő látja, és nem hűvösködik, hanem vigasztal, mint egy kisbabát. Amikor alkalom adódik mással is jelelni. Amikor vizsga után kiemelnek, és azt mondják (azaz jelelik) hogy szükség lenne rám. Amikor eszembe jut, hogy ha kitartó leszek és ambiciózus, akkor tényleg értékes dolgokat fogok csinálni. Hálás vagyok ezért a sok rám szakadó csodáért. Hálás vagyok a jelnyelvért. Meg azért a folyosói találkozásért K-nak.