Kudarc-feldolgozásban rossz vagyok. Mondjuk ki nem az? A vizsgaidőszak mindig ez: éjszakázás, agyrobbanás, aztán meg szerencsés tétel, vagy nem. Ez a vagy nem féléve lett. Hiú vagyok, nem a külsőmre, a tudásomra. Körülbelül három éves korom óta így van ez, és eddig valahogy ez jó dolognak tűnt, meg egyszerűnek: tanulsz, tudsz. Nem különösebben érdekel, ha valaki a ketteseket célozza meg, belátható, hogy tele vagyunk fölösleges tárgyakkal, amelyek használhatatlan tudást adnak (már ha lehet szortírozni ekképpen a tudást, már ha nem minden tudás hasznos valahol), ámde ragaszkodtam hozzá, hogy nekem igencsak szánalmasnak kell éreznem magam, ha négyesnél rosszabb jegyet kapok, és nem tekintettem érvnek, hogy az egyetem nehéz. Hiszen senki nem lökdösött ide, én akartam, én gondoltam, hogy van hozzá tehetségem, meg kedvem. Rettegek attól, hogy butának tartanak. Minden erőmmel dolgoztam éveken át azon, hogy lássák, hogy mi minden érdekel, hogy én vágyom tudni, én akarom, engem érdekel. Aztán egyszer felvettem két irtó nehéz vizsgát egy napra, a második sehogy nem sikerült, az első meg rosszul. De nem emlékszem, hogy rosszul esett volna. Az a saját hülyeségem volt, valahogy könnyen elfogadtam, elmentem újra, és kijavítottam. Aztán volt egy félévem, ami zseniális volt, de messze nem elég arra, hogy belekapaszkodjak. Most folyton kudarcokba ütközök, és haragszom magamra. Persze skizofrén módon magyarázom: nekem sosincs szerencsém a tételekkel (tényleg nincs), több tanulás már nem fért volna bele, nem én tehetek arról, hogy nem tudott leülepedni az anyag, nem lehetséges, hogy ennyi anyagot beleszuszakoljak a fejembe, satöbbi. Aztán a másik oldalról meg szidom magam, mint a bokrot, hogy nem igaz, hogy ennyire hülye vagyok, hát milyen hallgató vagyok én (magamhoz képest), hogy utálom, hogy nem sikerül. Nem tudom, hogy melyik tartható. Igazából egyik sem.

A másik dolog, amit szégyellek: emberek előtt sírni, mostanában mégis sikerül. A héten immár másodszor éreztem azt, hogy (ismeretlen) emberek ide, vagy oda, sírni fogok előttük, mert egyrészt egészen biztos, hogy most butának tartanak, másrészt én is annak tartom magam, harmadrészt irtóra szégyellem magam, és tudom, hogy a sírás miatt még jobban fogom magam szégyellni. De amúgy meg nem tudom, miért. Azért. Mert. Csak. És tényleg. Az első kicsit rosszabb volt, ott egyáltalán nem ment az önkontroll, a második csak diszkrét elpityeredés volt, de olyan nyomorultnak érzem magam, az szinte vicces. Volt egy tárgyam, amit nagyon szerettem, az egyik legkedvencebb tárgyam volt a képzésben, érdekes volt, informatív, hasznos, kicsit más, mint az összes többi tárgy, na, magyarán nagyon fontos volt nekem, hogy jól szerepeljek a vizsgán. Persze nem sikerült, utána a világ leghülyébb emberének éreztem magam, a föld alá süllyedtem volna szégyenemben. Ütögette magát bennem a „nem írom ezt le, mert belepusztulok hogyha még többen tartanak butának”, meg a „leírom, mert van üzenete”.

Aztán leírtam. Hazajöttem, kidőltem, nem is tudom, mennyit aludtam. Aztán felébredéskor annyira nem tűnt a helyzet tragikusnak. Ha mindenképp szeretnék valami instant tanulságot, akkor azt mondanám, hogy teljesen fölösleges irreális elvárások hálójában vergődni, és vasszigorral gondolni az embernek saját magára, az eredményeire. Egy rosszul sikerült vizsga, ebéd, randi, program, rendezvény senkit nem minősít, és tulajdonképpen szerencsésebb ezeket elengedni (ez nem jelenti azt, hogy könnyű). Nem egyszer fordult meg a fejemben, hogy ha ennyire nem megy, akkor nem kellene erőltetni, de közben meg valahol arra gondolok, hogy én nem egy számadat vagyok az indexemben. Nem kellene érdekelnie, hogy mások mit gondolnak, nem kellene érdekelnie, hogy mások hogy teljesítenek. A saját kontextusomban vagyok értelmezhető, nem mások visszajelzései alapján, vagy nem másokhoz hasonlítgatva. Nem vagyok buta, mert nem tudom jellemezni a strukturalista irodalomszemléletet. Még azt is tudom, hogy eltelik egy kis idő, és ez az egész inkább lesz vicces, mint nyomasztó. Nem szégyenkezem a kudarcok, vagy az annak vélt események miatt. De amiatt sem, hogy érzékenyen érintettek. Hozzám tartoznak a hibáim is, akármilyen sok van is belőlük. Majd kimászok ebből a gödörből is (szerintem tipikus nagyapai bölcsesség: Úgy még soha nem volt, hogy valahogy ne lett volna), aztán indulok felfelé. De attól még nehéz, amikor az ember jobbat vár magától. Meglehet, hogy nem is a büszkeség, meg az elvárások, hanem sokkal inkább az elfogadás körül kellene tapogatnom. Úgy tűnik, ezen a nyáron sem unatkozom majd…