Megint nyár van. Folyton ez. Sose szerettem úgy igazán, ahogy szeretik az energikus kiskölykök, akik minden nap a strandon úszkálnának a gyerekmedencében, vagy a nagy kalandorok, akik minden nyáron felfedezik a világot. Meleg van. De nem egyszerűen csak meleg, hanem elviselhetetlen, párás, fullasztó hőség, a teraszra nem lehet kilépni mezítláb, a lakásban minden redőny lehúzva, egész nap pörgeti a levegőt a ventilátor. Nem hiszem, hogy nagyon életrevaló lennék. Idén nem utazom sehova, idén nem nézek szép tájakat, ha csak nem az udvart az ablakból, nincsenek nagy terveim, nincs rendszerem. Néha esténként eszembe jutnak régi apróságok, táborokból egy-egy pillanat, túrák, kirándulások, olyankor vigyorgok. Régebben építettem homokvárat, voltunk a Balatonon is, volt búvárszemüvegem, még a vidámparkot is beiktattuk, nem is olyan régen. Szeretem az állatkertet, mikor kevés benne az ember, szeretek azon tanakodni, hogy miféle sztereotípiák tapadnak az évszakokra, és keresem a tavalyi hangulatomat. Belekapok mindenféle dologba, biztatást várok, de nem igazán gondolom komolyan. Régen úgy gondoltam, majd egyszer sokra viszem. Majd egyszer megmutatom… Bár a családom szerint már így is sokra vittem és megmutattam, de mégis láthatatlannak érzem magam. Néha beszélgetünk arról, ki keresne, ha eltűnnénk, kinek tűnne fel a hiány. Lenne-e egyáltalán hiány. Aztán néha tanakszom azon is, hogy nekem kinek a hiánya tűnne fel. Számolgatom az embereket, számolgatom, hányan vannak. Készítek egy skálát pakolgatom őket, milyen fontosak, egy másik skálán elhelyezem saját magam, én mennyire vagyok fontos nekik. Közben igyekszem távol tartani magam tőlük, és nem bántani őket, bár úgy tűnik, ez egy bonyolult folyamat, a legjobb szándékommal is csak olyasmi visszacsatolást kapok, hogy nem jó így, változtass, vegyél vissza, gondold át, ne legyél olyan, amilyen vagy, mert az nekünk nem tetszik. Néha elszomorodom, mert én minden erőmmel igyekszem. Néha lázadó hangulat tör rám, és arra gondolok, senki nem szólhat bele, amíg önmagam vagyok. Összezavarodok a sok ellentmondástól: túl szégyellős vagy, túl agresszív vagy, túl nagyképű vagy, túl szerény vagy, túl közvetlen vagy, túl távolságtartó vagy. Én magam már nem is tudom, milyen vagyok. Mostanában kialakult bennem ez a görcs, ez a megfelelni akarás, és annak az érzése, hogy minden egyes kis vonásomat, minden szokásomat át kellene gyúrni, elfelejteni, újraírni. Hagyni, hogy újraírjanak mások. Mintha folyton szobrászok kereszttüzében állnék, és nem tudnának megegyezni, hogy mit is faragjanak ebből a nagy otromba, hideg kőtömbből. Én meg valahonnan bentről kiabálnék, hogy ne alakítsatok, csak szeressetek. Nem tudom, mi értelme van az énblogoknak. Nem tudom, mi értelme van annak, hogy az ember felmetszi a mellkasát, és a belül kavargó gusztustalanságot mások elé dobja. Nem tudom, megkönnyebbülök-e ettől. Nem tudom, egyáltalán meg kell-e könnyebbülnöm. Tudom, hogy van, akinél biztonságban vannak a dolgaim. Tudom, hogy van aki szeret, és nem akar belőlem kigyomlálni mindent. Tudom, hogy néhány éve én is szerettem magamat. És szerencsére tudom, hogy minden csak átmeneti. Mindig szégyellem az ilyen bejegyzéseket.