Múlni igyekezzél,  te Hatalmas, janus-arcú Nyár,
mert amazon a napfény, lepirul a bőröm,
ringat a tenger, bepólyál a szél,
de átfagyok mindennap, átfúj az árvaság,
jégcsappal szúrja át fényszíved a tél.
Perelsz velem,  figyeled a házam,
sötétséggel a falaimra mázolsz,
zsoltárkottáid a bőröm alá vésed
homokváraimba lendülettel gázolsz,
pedig nem kérek szemtelenül sokat.
Fegyelmezett vagyok, mint egy katonanő.
Mélyre süllyesztem minden drága titkod,
kínozhatnak érte, sosem adom elő.
Újragyúrom magam tiszta alázatból,
meghajtom a fejem előtted, ha kéred,
hiába minden, sziklakemény maradsz
remélni nem tudom, hogy ennyivel beéred,
hálátlanságod lett a fizetségem,
eltűrlek, bár vaspánttal szorítod a mellem…
Hát így harcolunk át átkos éjszakákat,
rémült mulandóság az időtlen ellen.
Miért hagyod, hogy fullasszon a pánik,
hogy belezuhanjak a mocsaras mélybe,
hogy némaságba fulladjon a keserűség bennem,
hogy belesimuljak a szürke sekélységbe?
Úgy emelhetnél fel,
hogy észre se vennéd,
kirángatnál innen,
újra magam lennék…
de hallgatok, ha úgy jó,
nem kell, hogy felelj.
gondold meg, Hatalmas…
Ne velem perelj.