A legmegosztóbb fesztivál - talán nem csupán hazánkban, de van, akinek rengeteget jelent.
Vannak gyűlölködők, vannak szimpatizánsok, vannak, akik csendben maradnak.
Megtapasztaltam, hogy milyen könnyű is ítélkezni, akár akaratlanul is, mindenféle rossz szándék nélkül.
Mert könnyebb elfordítani a fejünket, könnyebb befogni a fülünket, könnyebb tiltakozni az ellen, ami ismeretlen. Könnyebb "normálisakra" és "nem normálisakra" osztani a világot, mint belegondolni, mit érezhet egy tizenéves fiú, amikor rádöbben, hogy a fiúk vonzzák.
És persze a millió sztereotípia "ez választott magatartás", "majd elmúlik", "betegség", "undorító", "erkölcstelen", stb.
De még mindig EMBEREKRŐL van szó. Ráadásul egyetlen "égbekiáltó" bűnük van: A SZERETET.
Rájöttem arra is, hogy a "nekem semmi bajom a melegekkel, DE" kezdetű mondatok tulajdonképpen annyit jelentenek: "gyűlölöm őket".
Tulajdonképpen most én is szégyellem magam.
Nagy a baj, ha ilyen semmiségért valakit megítélnek, kitagadnak, elutasítanak, megutálnak.
Nagy a baj, ha egy EMBERnek félnie kell, és szégyellnie kell azt, ami hozzá tartozik.
Nagy a baj, ha pszichológusért kiáltanak a hozzátartozók ilyen estben.
Nagy a baj, ha valakit abban az alapvető szükségletében és jogában korlátoznak, hogy SZERETHESSEN.
Amikor én is beleestem az ítélkezés csapdájába, akkor értettem meg, hogy miről is szól a Pride.
Nem a büszkeségről. Az emberi méltóságról. Amit MINDENKI megérdemel.