Emlékszem, amikor óvodásként dideregve álltam a kis úszódresszemben a medence szélénél, és nagyon izgultam, hogy bizony én meg fogok tanulni úszni. Így is lett. Tíz évig abba sem hagytam, bár nem lettem versenysportoló, a mozgás mindig nagyon fontos volt, bár ez szinte nem is tudatosult bennem. Első osztályban korcsolyázni jártunk, bukdácsoltam a jégen, mint egy kispingvin, és edzés után a hidegtől kipirult arccal kortyolgattam a termoszból az otthont idéző meleg teát. Csak egyetlen évig jártunk a jégpályára, talán ha lett volna lehetőségem folytatni, megtanultam volna biztosan siklani. Kilenc éves lehettem, amikor elkezdtem néptáncolni, megszerettem, de nem tudtam benne kiteljesedni, így tovább keresgéltem. Aztán jött az abszolút telitalálat, a misztikus-fűszeres keleti tánc, ami nagy szerelmem lett szinte azonnal, és talán kitart életem végéig. Éveken keresztül ez volt a hétfő délutáni programom, minden előnyével együtt (mert hátránya nincsen) és még most is az ott szerzett élményeimből merítek erőt, jókedvet, a nyári táborozások feledhetetlen hangulatából, a fellépések tündökléséből, a versenyek izgalmából. Félig sport volt, félig művészet, de szerves része az életemnek, átformált, testileg, lelkileg. Kitartást, türelmet tanultam, megtanultam eltáncolni minden érzést, megéreztem, milyen egyedül állni a színpadon, ha csak nekem szól a taps, megtanultam együtt örülni a lányokkal, ha ügyesek voltunk. Megéreztem az igazi izomlázat, a kimerültséget, megtanultam milyen az, ha iszonyatosan fáj a térdem, a bokám, ha vérzik a lábam a kavicsos „terepen”, ha szúr a kioldódott biztosítótű, ha vérzik a csípőm, mert kidörzsöli a ruha, ha annyira kiszárad a szám, hogy levegőt sem kapok, de mosolyogni kell. Megtanultam azt is, milyen órákon keresztül kacagni, csak pörögni a fátyollal, ragyogni, szárnyalni, próba után pléden feküdni a rododendronok között, a tábortűz mellett igazán megnyugodni, transzba esni mindenféle tudatmódosító szer nélkül. Közben eljártam másfelé is, egyre jobban éreztem magam, egyre jobban elfértem a ruháimban. Aztán leérettségiztem, és nyáron már nem volt tánc. Szeptemberben pedig nem kezdtem el semmiféle új sportot, nem jártam el úszni, sem táncolni, sem tornázni. Sem októberben. Sem novemberben, decemberben, vagy januárban. Aztán mégis, nem azért, mert összekaptam magam, hanem mert muszáj volt. És csak most, hogy újból eljárok sportolni, érzem, hogy mennyire hiányzott. Hogy mennyire hozzá lehet szokni, mennyire feldobja a napokat, mennyire hasznos, mennyire jó. Most éppen pilates. A zene ismerős, az izomláz ismerős, a „szenvedést” elrejteni hivatott mosoly a régi, a lelkesedés visszatért, a kitartás még nem az igazi, de legalább újra fájnak a combjaim, a hasam, a karjaim, újra remegnek a lábaim gyakorlatok közben, és ismét hatalmas jutalomnak tűnik, amikor az edzés utolsó néhány percében „megnyugszunk, ellazulunk”. Elkezdeni nem egyszerű, de függővé lehet válni (könnyen). Leállni, abbahagyni, kihagyni nem érdemes. Kitartani érdemes, élvezni kötelező.

Olyan kedvetlenül induló, félig felhős, félig esős nap lehetett. Vagyis inkább
nyűgösen indult. Hogy nem szeretem a levegőtlen szobát, a behúzott függönyt,
nem akarok felöltözni, kényelmetlen a cipő, nem találom a dolgaimat, sietni
kellene, de azt sem akarok, el fogok késni, de az sem érdekel. Meg amúgy is,
hagyjanak békén, mindenki, úgy általában. És az amúgy is különös apróságok
ilyenkor még elviselhetetlenebbnek tűnnek. Sáros cipősarok, öntörvényű
hajfonat, félig letört köröm, beakadó zipzár a táskán, az éppen aktuális
könyvre vonatkozó „mit olvasol?” kérdés, a mások indokolatlan jókedve, a
hidegnek gondolt ásványvíz langyossága. Ilyenkor semminek nincs haszna,
legföljebb beburkolózni a saját kis kreált burokba és ott kuporogni, amíg csak
lehet.

Valahogy így volt, ültem, körbeépítettem magam falakkal. Nem figyeltem semmire,
egyedül az ölemben fekvő könyvre összpontosítottam, és reménykedtem, hogy a
külvilág is érzékeli, hogy nem vágyom most társaságra. Nem kaptam fel a
tekintetemet, amikor elsétált mellettem valaki, nem érdekelt, kik jönnek-mennek
körülöttem. Ilyenkor gondolom sugárzik a negativitás, kifelé, befelé.

Aztán valaki mégis megállt. Nevetős szemekkel fürkészte a könyvem borítóját, majd feltette az
általában annyira zavaró kérdést: „mit olvasol?”. Felnéztem.
Elmosolyodtam.
Mutattam a könyv címét.
Néhány
szót váltottunk, aztán elment.

Elgondolkodtam. Ha valaki megáll mellettem annak ellenére, hogy én éppen semmi
kedvességet nem érzek magamban, az nem lehet véletlen.

Aztán kisütött a nap.

Hazahoztam magammal.
Az orgona búgását és zengését, a fehér liliomokat, a gyertyaláng melegét.
Különös szertartás ez, lényege volna, hogy örömöt lopjon a szívbe, mégis facsarja, könnyeket fakaszt. Először éppen akkor, amikor az orgona halk szólama kíséri a sötétben fellobbanó gyertyalángokat. Másodszor pedig amikor kigyúlnak a fények, megszólalnak a csengettyűk, a harangok, és a Glória. Ilyenkor mindig szorítjuk egymás kezét, és becsukjuk a szemünket. Én biztosan. Mint a kisgyerek, amikor ajándékot kap.
Így megy ez. Izgulunk, fülelünk a kezdőhangra, összebújunk, hogy halljuk egymást, halkulunk, figyelünk, összemosolygunk. Szorongatjuk a kottákat, bár kívülről tudjuk a szövegeket, dallamokat, ide-oda pakoljuk a Hozsannát. Aztán megszólal az „Istenem, Te megvizsgáltál” és elsírom magam – immár harmadszor.
Évek óta ugyanaz a rítus, a „Tantum Ergo” zavarodott kutatása (318-as, vagy akörül), bizonyos években viaszos körmenet, egymásba karolással. Zsibbadó lábak, időnként széteső szólamok, feszült összpontosítás a gitárra. A záróének után szusszanás. Az elmaradhatatlan „ügyesek voltatok”.
Hát ez az, és ami mögötte van: rosszkedvű, feszült, ideges, vagy álmos, gyakrabban felszabadult, jókedvű, kacagós, megpihenős péntek esték. Világnézet-alakító beszélgetések, könnyen elillanó harag, támogató mosolyok.
Székrendezgetés, kottaállvány szerelés. Még egy-két gyors, vagy kevésbé gyors összekacsintás a végén, és Áldott a Húsvét.
Mert együtt voltunk, együtt dolgoztunk hónapokon keresztül, hogy sikerüljön, ami sikerült. Tagadhatatlanul összetartozunk már. Ezt választottuk, így döntöttünk.
Ezekre az Ünnepekre mindig jó visszagondolni.
A hajamban még érzem a tömjén illatát.
M i n d e n t hazahoztam magammal.

-          Eljössz sétálni?

-          Mi? Most? Veled?

-          Persze, olyan szépen havazik.

Tényleg szépen havazott, karácsony előtt néhány nappal talán, de nem fontos. Boldogok voltunk, mert vágytunk már a havazásra, ahogy vártunk a karácsonyra, a fenyőillatra, a lélekmelengető beszélgetésekre, a pihenésre. Lassan lépegettünk, és leginkább a csend volt az, ami összekötött minket, már ha összekötött egyáltalán valamennyire. Egymás mellett sétáltunk, de külön utakon, más világokban. Néha váltottunk pár szót, de ennek sem volt jelentősége. Aztán megálltunk és néztük a fehérséget, az utcai lámpák fénye halványabb volt, mint máskor, annyi inger próbált erőszakkal hozzánk bújni, hogy egy idő után belefáradtunk a hárításukba, engedtünk a forraltbor illatának, a mézeskalács puhaságának, a szolid zenének. „Szeress függés nélkül” – tulajdonképpen valami ilyesmi jegyében teltek azok a napok, aztán a hetek és így tovább.
Papíron már tavasz van. Reggel nem esik jól kibújni az ágyból, mindenki Holle anyót emlegeti, mindenki bosszankodik, viccelődik a furcsa időjárás miatt, télikabátot kényszerülök fölvenni reggelente. Nemrég benézett a tavasz, de sajnos még nem volt kedve itt maradni. Félig rosszkedvűen sétáltam reggel. Visszagondoltam a téli sétákra, a hideg kezekre, a távoli mosolyokra, a függés nélküliségre. Gyorsítottam a lépteimen.
Ez a fehérség sajnos csak télen volt varázslatos.

Akkor még sokat buszoztam. Fülledt nyári délután elcsigázottan álltam a megállóban, csendesen várakoztam, egyedül, mint általában. Kicsit összerezzentem, amikor egy fiatal anyuka megszólított. Szokatlan volt a gesztus, aligha szólítunk meg idegeneket ok vagy cél nélkül. Az anyuka mellett hatévesforma mosolygós kisfiú álldogált, fegyelmezett volt, nézelődött. Mindkettejük ruhája elnyűttnek tűnt, a nő egy nagy reklámszatyrot szorongatott. Dús, hullámos fekete haját megpróbálta összetekerni, de a tincsei nem hagyták magukat, kibomlott a zuhatag.
Bizarr Madonna Caravaggio vásznáról. Panaszkodott, de mosolygott. Hogy a kisfia ősszel iskolába megy. Hogy megvásároltak mindent, amire szükség lesz. Hogy nem nagyon jut már másra. (szégyellte. látszott.) Meg amúgy erre sem jutott volna tulajdonképpen (ezt én tettem hozzá). És „anya, szomjas vagyok”. Aztán arról beszélt az anyuka, hogy mennyire fontos neki, hogy megkapjon a gyerek mindent, amire szüksége van (NEM mindent, amit akar) és hogy UGYANOLYAN legyen, mint a többiek. Időközben megérkezett a busz, felszálltunk. A kisfiú hamarosan elaludt, az anyukához bújva, aki leplez(het)etlen szeretettel nézett rá.

Én pedig azon tanakodtam, hogy lesz-e esélye ennek a kisfiúnak valaha „ugyanolyannak” lennie, mint a többieknek. Mert hiába törekszik a mamája, hiába igyekszik megkönnyíteni az életét, erőn felül, ő első látásra mindenki számára egy cigány kisfiú lesz.  MÁS, mint a többiek.

Nem önként-vállalt identitás, amit magán visel egész életében, mint egy tetoválást, és kénytelen is viselni, mivel ez legbelső lényegének része, nemtud, nem képes változtatni rajta.

Akár a down-kóros kislány, aki néhány perc ismeretség után átölelte a lábaimat,
a fekete lány, akit mindenki megbámul, a németországi zsidó, a hajléktalan az
utcából. Segítség nincs, csak kőkemény, megingathatatlan ítélet, és semmiféle
elképzelés arról, hogy milyen érzés, ha a tükörbe nézve minden egyes
alkalommal facsarodik a szív, mert „ezt NEM én választottam…”

1. Embereket nem birtoklunk. Amit nem birtoklunk, azt nem veszíthetjük el.
Így hát alaptalan minden bizonytalankodás, aggodalmaskodás, elkeseredés, sírás, ragaszkodás. Ami létrejöhet, az létre jön, ami működhet, az működik. Ami „mágnes”, és vonz, az nem fog már taszítani. Ami volt: összeköt. Ami lesz, az is.

2. Titkok nincsenek. Vannak viták.
Persze csak egy bizonyos ponton túl. Tulajdonképpen egyik sem számít. A titkok fölöslegesek, csak összekavarnak mindent, na meg amúgy is, az őszinteség (a ködösítés nélküli) alap. Alapkő. Arra épült az egész. Másképp összedőlne. A viták meg… úgyis tudjuk: behódolás.

3. Szavakra nem mindig van szükség.
…

4. De ha mégis…
Akkor azok vagy egyszerre jönnek, vagy érthetetlenek. Másoknak. Vagy viccesek. Nekünk. De mindig, minden körülmények között mentesek mindenféle rosszindulattól. Persze ezt is csak mi tudjuk. De mi tudjuk!

5. Igazad van - Igazam van, Jobban tudod - Jobban tudom
Formálsz – formállak, tanítasz – tanítalak… Hatsz – hatok. Satöbbi.

6. „Sírunk majd még együtt”
Persze hívhatjuk sírásnak a „könnyesre röhögöm magam” pillanatokat. És jól is van ez így. Nagyon-nagyon jól.

7. Júlia nem akar a Földön járni
Nem mindig könnyű ezt tolerálni, a fékez(het)etlen kacagások, a hisztizések, a sértődések mindig intenzív meg/átélést kívánnak. Általában sikerül. Másképp semminek nincs értelme, ezt meg is tanultuk. Mosolyt erőltetni értelmetlen. Felrobbanni felszabadító. „Földön járni” unalmas. Repülni veszélyes. Lebegni – a legésszerűbb.

8. A „KÖSZÖNÖM”
Amibe mindig megpróbálok mindent belesűríteni, de soha nem fér bele semmi. Mindig csak egy egyszerű köszönöm lesz, amitől nem támadunk fel (harmadnapra). De azért igyekszem, és nem hagyom ezt hiteltelenné válni, mert van mit…

9. Minden ölelésben…
Ketten vagyunk. És minden megbocsátható, minden elfogadható, minden érdemes (volt-lesz), minden átadható, minden tanulható. Nem minden definiálható, megfejthető, elemezhető, értelmezhető. Nem minden ijesztő, ami annak tűnik. Nem minden az, aminek látszik. Nem múlik el minden…

… Egyébként szimpatikus volt. Egy kicsit megközelíthetetlen, mindig tökéletesen őszinte, alapvetően mosolygós, többnyire kiegyensúlyozott. Sosem elegáns, csak ha végképp muszáj volt, inkább laza, inkább sportos, és ez jó volt így. Sokszor összenevetett szinte mindenkivel, aki körülötte forgott. Azt hiszem jól érezte magát, és az esetleges hétfői morgolódások után mindig helyrebillent a világ rendje, legkésőbb szerdára. Minden mozdulata, minden mondata természetes volt, sosem játszotta meg magát, és ez volt az ő Nagy Erénye.
Aztán megváltozott.
Napról-napra, hétről-hétre. Lassan, de folyamatosan, és visszafordíthatatlanul. Néhány év múlva nem lehetett ráismerni. Én hanyatlásnak hívom, ő bizonyára fejlődésnek. Vagy ki tudja. Totális személyiségvesztés. Rengeteg gyűlölet. Harag és düh. Sajnáltam. Sajnáltuk.
Hát így hal meg egy ember.
Annyira keressük önmagunkat, hogy mindenféle identitást elveszítünk, semmi nem marad meg a legbelső lényegünkből, amitől igazán azok vagyunk, akik. Vagy azért, mert engedünk a társadalmi nyomásnak, és olyanokká válunk, amilyennek látnak minket, vagy ellenállunk a társadalmi nyomásnak, és lázadunk, lerombolva mindent, amit addig felépítettünk, és saját magunkat roncsoljuk, csak mert annyira bizonyítani akarjuk: EZ vagyok ÉN. Ez a lélek halála.
Így halt meg ő is.
Aztán föltámadt. Vicces kedvében lehetett a Sors, amikor ezt a groteszk maszkot nyújtotta valakinek. „Viseld az arcát, és képviseld azt, aki meghalt benne.” Így született egy angyal – és helyreállt a világ rendje.

Már tavasz van. Egyáltalán nem számít a legalább húszcentis hó, a „repkedő mínuszok”, a csípős téli szél. Ahogy sétáltam az utcán, a vastag, kötött pulóver, és a téli dzseki alatt megdobbant a szívem. A testem már tiltakozik: a sok réteg ruha ellen, a cipő ellen, a hajam a csat, a hajgumi ellen, a nyakam a sál ellen, a szívem a tél ellen. Azért ma kisütött a nap. Ilyenkor félig fájós szívvel nézek ki az ablakon, kicsit durcásan törődök bele bezártságomba, de valami letörölhetetlen mosoly ül az arcomra. Ilyenkor még többet érnek a néhány perces beszélgetések, az ellopott félmosolyok, a félbeszakított, de szívet melengető gondolatfoszlányok.
Felvetődött ma az egyik kurzusunkon a szabadság, a szabad akarat kérdése. Paradox helyzet volt, hisz szabad akaratomból ültem bent, de az igazi napsütéses szabadságtól elzárva (bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem éreztem jól magam bent). Elgondolkoztam. Körüldongtak a szavak, a vélemények, a válaszok, mint a bogarak azokon a nyári estéken, amikor megáll az idő. Táncoltam egyszer az alkonyatban, mezítláb a frissen nyírt füvön, nedves hajjal, valami ősi indián zenére. Vörösbe borult az ég, a tücskök ciripelni kezdtek.
Szintén nyáron történt, a németországi rododendronok között álltunk a zuhogó esőben, csuromvizesen. Elázni jó.
Tavaly a Ghymes koncertezett a városban. Eleredt az eső, kibújtam az ernyők alól, lerúgtam a cipőmet, és velük énekeltem. Talán nevettek rajtam a többiek. Talán furcsán néztek rám. nem érdekelt.
Ez hát a Szabadság.

Tizedikes lehettem, azt hiszem, amikor először ittam fahéjas-vaníliás- szilvás teát. Nem lelkesedtem az ötletért, nagyon különösen hangzott a kombináció, de nagyon kellemesen csalódtam, finom íze volt, de ami igazán emlékezetessé tette, az a „kísérője”, az éjszakába nyúló beszélgetés. És talán egy évvel később hasonló körülmények között ittam trópusi gyümölcsdarabos teát, hasonló sikere volt. Tulajdonképpen mindig is szerettem, de az utóbbi időben abszolút kedvencemmé vált az „álmodók bora”, az íze miatt, a különlegessége miatt, de elsősorban azért, mert minden ízhez egy-egy beszélgetés, egy mosoly, egy számomra fontos ember kapcsolódik. Ittunk nyári hajnalon indiai csípős teát a teraszon, ittam fülledt délután jeges citromfüves teát a Titkos kert mellett, pléden fekve, ittunk a legdrágábbakkal citrusízű-csodát a Míves kávézóban, amikor még létezett ez a hely Miskolcon. A málnatea a vizsgaidőszakot idézi, a piros gyümölcsös pedig a kezdeti nehézségeket megoldani segítő kedves délutáni-esti beszélgetéseket. A gimis éveim alatti „második otthonomban” kóstoltam először barackízűt, fázós-téli estéken a hóesést bámulva áfonyateát ittam. A Zöld Sárkány pedig egészen sokféle érzelmet idéz, borzongató történetek, zavart mosolyok, önfeledt nevetések, örömteli viszontlátások. Mind szép emlék.
Talán valakinek egyszer mindent elmesélek. Talán nem is olyan sokára. Talán egy mentatea mellett.

Ma villamosra szálltam. Ritkán cselekszem így, de általában egy héten egyszer kénytelen vagyok. Gimnáziumi éveim alatt mindennap villamosoztam, az emlék nem túl kellemes, ezért kerülöm, ha tehetem. Félig ösztönösen, félig tudatosan egy kislány mellett álltam meg, ő ült. A kezében egy sárga színű gipszbaglyot szorongatott. Tipikus tündér kislány, nagyjából ötéves, szőke, csupa mosoly, csupa energia. Akaratlanul hallgatóztam, a kislány a vele szemben ülő édesanyjának mutatta a baglyot, hogy van két szárnya, két szeme, két füle, meg egy csőre, meg van haja, pedig a madaraknak nincsen. És hogy „veszel nekem máskor is vattacukrot?” az anyuka pedig kedves mosollyal „hát persze”. Aztán énekelgetett, szép tiszta hangon, majd ismertette az anyukájával az esti programot: először fürdés, utána vacsora, utána mese, nem! utána fogmosás, utána mese, és utána alvás. Izgett-mozgott a kislány, és az anyukája nem fegyelmezte, nem szólt rá (hála az égnek). Nem mondta neki, hogy maradjon csöndben.
Közben azon tanakodtam, hogy milyen fontos is az érintések szerepe, és mennyire nem kapunk, adunk belőlük eleget. Nem ölelünk. Nem simogatunk. És minket sem. Talán napokig sem. Persze érezzük a hiányát, tagadhatatlanul, de inkább visszafogottan mosolygunk, akkor is, ha legszívesebben a nyakába ugranánk valakinek. Még a szép szavak is nehezen buknak ki. A kedveskedés. A lelki érintések. Biztos gyermekkori tanult viselkedés ez, hisz annyiszor halljuk: ne piszkáld, ne fogd meg, ne nyúlj hozzá, engedd el, ne érintsd! Sőt,a föltámadt Krisztus is (látszólag indokolatlanul) visszautasította Mária Magdolna ölelését.
Lassacskán megállt a villamos, le kellett szállnom. Nem bírtam megállni, megsimogattam a kislány szőke haját. Nem is tehettem mást, viszonoznom kellett a nagyon is jóleső érintését.