… Egyébként szimpatikus volt. Egy kicsit megközelíthetetlen, mindig tökéletesen őszinte, alapvetően mosolygós, többnyire kiegyensúlyozott. Sosem elegáns, csak ha végképp muszáj volt, inkább laza, inkább sportos, és ez jó volt így. Sokszor összenevetett szinte mindenkivel, aki körülötte forgott. Azt hiszem jól érezte magát, és az esetleges hétfői morgolódások után mindig helyrebillent a világ rendje, legkésőbb szerdára. Minden mozdulata, minden mondata természetes volt, sosem játszotta meg magát, és ez volt az ő Nagy Erénye.
Aztán megváltozott.
Napról-napra, hétről-hétre. Lassan, de folyamatosan, és visszafordíthatatlanul. Néhány év múlva nem lehetett ráismerni. Én hanyatlásnak hívom, ő bizonyára fejlődésnek. Vagy ki tudja. Totális személyiségvesztés. Rengeteg gyűlölet. Harag és düh. Sajnáltam. Sajnáltuk.
Hát így hal meg egy ember.
Annyira keressük önmagunkat, hogy mindenféle identitást elveszítünk, semmi nem marad meg a legbelső lényegünkből, amitől igazán azok vagyunk, akik. Vagy azért, mert engedünk a társadalmi nyomásnak, és olyanokká válunk, amilyennek látnak minket, vagy ellenállunk a társadalmi nyomásnak, és lázadunk, lerombolva mindent, amit addig felépítettünk, és saját magunkat roncsoljuk, csak mert annyira bizonyítani akarjuk: EZ vagyok ÉN. Ez a lélek halála.
Így halt meg ő is.
Aztán föltámadt. Vicces kedvében lehetett a Sors, amikor ezt a groteszk maszkot nyújtotta valakinek. „Viseld az arcát, és képviseld azt, aki meghalt benne.” Így született egy angyal – és helyreállt a világ rendje.