-          Eljössz sétálni?

-          Mi? Most? Veled?

-          Persze, olyan szépen havazik.

Tényleg szépen havazott, karácsony előtt néhány nappal talán, de nem fontos. Boldogok voltunk, mert vágytunk már a havazásra, ahogy vártunk a karácsonyra, a fenyőillatra, a lélekmelengető beszélgetésekre, a pihenésre. Lassan lépegettünk, és leginkább a csend volt az, ami összekötött minket, már ha összekötött egyáltalán valamennyire. Egymás mellett sétáltunk, de külön utakon, más világokban. Néha váltottunk pár szót, de ennek sem volt jelentősége. Aztán megálltunk és néztük a fehérséget, az utcai lámpák fénye halványabb volt, mint máskor, annyi inger próbált erőszakkal hozzánk bújni, hogy egy idő után belefáradtunk a hárításukba, engedtünk a forraltbor illatának, a mézeskalács puhaságának, a szolid zenének. „Szeress függés nélkül” – tulajdonképpen valami ilyesmi jegyében teltek azok a napok, aztán a hetek és így tovább.
Papíron már tavasz van. Reggel nem esik jól kibújni az ágyból, mindenki Holle anyót emlegeti, mindenki bosszankodik, viccelődik a furcsa időjárás miatt, télikabátot kényszerülök fölvenni reggelente. Nemrég benézett a tavasz, de sajnos még nem volt kedve itt maradni. Félig rosszkedvűen sétáltam reggel. Visszagondoltam a téli sétákra, a hideg kezekre, a távoli mosolyokra, a függés nélküliségre. Gyorsítottam a lépteimen.
Ez a fehérség sajnos csak télen volt varázslatos.