Emlékszem, amikor óvodásként dideregve álltam a kis úszódresszemben a medence szélénél, és nagyon izgultam, hogy bizony én meg fogok tanulni úszni. Így is lett. Tíz évig abba sem hagytam, bár nem lettem versenysportoló, a mozgás mindig nagyon fontos volt, bár ez szinte nem is tudatosult bennem. Első osztályban korcsolyázni jártunk, bukdácsoltam a jégen, mint egy kispingvin, és edzés után a hidegtől kipirult arccal kortyolgattam a termoszból az otthont idéző meleg teát. Csak egyetlen évig jártunk a jégpályára, talán ha lett volna lehetőségem folytatni, megtanultam volna biztosan siklani. Kilenc éves lehettem, amikor elkezdtem néptáncolni, megszerettem, de nem tudtam benne kiteljesedni, így tovább keresgéltem. Aztán jött az abszolút telitalálat, a misztikus-fűszeres keleti tánc, ami nagy szerelmem lett szinte azonnal, és talán kitart életem végéig. Éveken keresztül ez volt a hétfő délutáni programom, minden előnyével együtt (mert hátránya nincsen) és még most is az ott szerzett élményeimből merítek erőt, jókedvet, a nyári táborozások feledhetetlen hangulatából, a fellépések tündökléséből, a versenyek izgalmából. Félig sport volt, félig művészet, de szerves része az életemnek, átformált, testileg, lelkileg. Kitartást, türelmet tanultam, megtanultam eltáncolni minden érzést, megéreztem, milyen egyedül állni a színpadon, ha csak nekem szól a taps, megtanultam együtt örülni a lányokkal, ha ügyesek voltunk. Megéreztem az igazi izomlázat, a kimerültséget, megtanultam milyen az, ha iszonyatosan fáj a térdem, a bokám, ha vérzik a lábam a kavicsos „terepen”, ha szúr a kioldódott biztosítótű, ha vérzik a csípőm, mert kidörzsöli a ruha, ha annyira kiszárad a szám, hogy levegőt sem kapok, de mosolyogni kell. Megtanultam azt is, milyen órákon keresztül kacagni, csak pörögni a fátyollal, ragyogni, szárnyalni, próba után pléden feküdni a rododendronok között, a tábortűz mellett igazán megnyugodni, transzba esni mindenféle tudatmódosító szer nélkül. Közben eljártam másfelé is, egyre jobban éreztem magam, egyre jobban elfértem a ruháimban. Aztán leérettségiztem, és nyáron már nem volt tánc. Szeptemberben pedig nem kezdtem el semmiféle új sportot, nem jártam el úszni, sem táncolni, sem tornázni. Sem októberben. Sem novemberben, decemberben, vagy januárban. Aztán mégis, nem azért, mert összekaptam magam, hanem mert muszáj volt. És csak most, hogy újból eljárok sportolni, érzem, hogy mennyire hiányzott. Hogy mennyire hozzá lehet szokni, mennyire feldobja a napokat, mennyire hasznos, mennyire jó. Most éppen pilates. A zene ismerős, az izomláz ismerős, a „szenvedést” elrejteni hivatott mosoly a régi, a lelkesedés visszatért, a kitartás még nem az igazi, de legalább újra fájnak a combjaim, a hasam, a karjaim, újra remegnek a lábaim gyakorlatok közben, és ismét hatalmas jutalomnak tűnik, amikor az edzés utolsó néhány percében „megnyugszunk, ellazulunk”. Elkezdeni nem egyszerű, de függővé lehet válni (könnyen). Leállni, abbahagyni, kihagyni nem érdemes. Kitartani érdemes, élvezni kötelező.