Nem
vállalom. Mert kockázatos, mert én sérülök. Nem akarom, mert féltem magamat,
félek, hogy még jobban fog fájni, mint eddig. Nem leszek már magányosabb. Csak
annyi ez, amennyit bírok. Csak annyi. nem több, nem lehet több. Félek, mert
bántanak. A dolgok. Az emlékek. A múlt, a jelen, az összekavarodás, a
viszonzatlanság, a kilátástalanság, a kuszaság, a furcsaság. És hogy egyedül
kell átjutni mindenen. Örökké. De kell a mélypont, kell a szenvedés, kell a vívódás,
kell a gyötrődés. Tudom, hogy kell. Hát ez az: hogy csak „t u d o m”. De lesz
jobb, tudom ezt is.

Csak a lelkem. Az még nem hiszi el.

Minden álmodozásból születik, vagy a véletlen jókedvű játékából. Esetleg sóvárgásból. Vagy lemondásból.
"Egymással beszélgettek a folyosón, mint két mosolygós arcú mesefigura. Koranyár lehetett, talán június, de nem is számít. Talán fontos volt a téma, talán csak pletyka, a lényeg az, hogy ők akkor, ott összetartoztak. Átölelték őket a pergő szavak, körbelengték őket a mosolyok, kozmikussá tágult a pillanat, aztán odalépett melléjük az, akit a mesék világa gonosz démonnak hív, és szétesett a harmónia. És megtört a varázs."
Mindennapjaink gonosz démonaival harcolunk mindannyian, folyamatosan, elkeseredetten, de azért kitartóan. Harcolunk, mert ellopják a sikereinket, a céljainkat, a terveinket. De még inkább harcolunk az irántuk érzett fojtogató dühvel, harcos indulattal, nem kívánt gyűlölettel. Mert miattuk veszítjük el önmagunkat, mindet, amiben hittünk, ami fontos volt nekünk valaha, ami hozzánk tartozott. Benne vannak a kudarcainkban, az összes holtversenyünkben. Magunkat gyűlöljük bennük.
Hát így hullik szét néhány perc alatt sok-sok év kemény munkája.
Aztán átgondoljuk. Újraálmodjuk. Lemondunk inkább mindenről, hogy elkerüljük a csalódást. Feláldozzuk az álmainkat, távolodni igyekszünk vágyaink tárgyától, keressük a (vissza)utat önmagunkhoz, és egyszer aztán megérkezünk. Pont olyan hirtelen, mint ahogy eltávolodtunk. És többé senkit nem gyűlölünk, nem követelünk semmit, viszont mindent, de mindent elfogadunk. A démonainkat pedig, ha szenvedni látjuk, nem érzünk elégedettséget.
Elmosolyodunk, és örökre megtanuljuk: csak arra tekinthetünk le, akit aztán felsegítünk.

Ezek a napok ilyenek. Hogy semmi sem megy jól – olyan igazán jól, és generálja egymást a sok kudarc, bukás, satöbbi. Meg olyan is van, hogy minden sikerül. Csak játszmáink vannak, meg a mérleghinta, ami mikor merre billen. De tőlem is függ. Tudom. Már ébredéskor érzem, milyen lesz a nap. És hiába keresgélek kétségbeesetten pozitív gondolatokat, sötétben tapogatózok, ha szorongással telve kezdem a reggelt.
De egyébként ilyenkor nagyon rosszindulatúan játszom, mindenki potenciális ellenség, az Univerzum utál, és utálom én is. Ezek a napok tulajdonképpen elviselhetetlenek lennének, ha nem lenne bennük a „lesz jobb” ígérete. Pedig tényleg lesz jobb. De borzasztó nehéz ezt észbentartani, amikor minden nyugtalanító. Nem esik jól semmi, nincs kihez odabújni, nincs hová elrejtőzni, mosolyogni terhes, marad a torokszorító érzés. A szétesés.
És a másnap reggel, amikor csicseregnek a madarak, beszűrődik a szobába a napfény, a szorongás pedig feloldódik az előző éjszaka zaklatott álmaiban, és észrevétlenül elpárolog.

Akad, aki egyáltalán nem imádkozik, van, aki rutinosan, de hűségesen, sok-sok éve, alig-látó szemekkel, de tiszta lélekkel. Az imaszövegek ismerete hat-hét évtizede még talán alapvető volt, bár az alfabetizáció már tért hódított, az oralitás dominanciája egyértelmű volt. Tulajdonképpen elég sok funkciót betöltött az imádkozás aktusa, s ezekből manapság az Istenhez való kapcsolat elmélyítése a leginkább közismert. Pedig voltaképp az imaszöveg médium: rutinos, többszöri ismétlése, mormolása, recitálása eltompít, elmélyít, transzba ejt, s ezáltal kerül az imádkozó közel a (benne lakozó) Istenhez. De mégis: miről szólnak a fohászok? Egy-egy mondat megértése (megérzése) rettentő revelatív lehet. A nagymamák többsége a mai napig megtanítja unokájának a Miatyánkot, mint egyfajta sztenderd imát, amit aztán a gyerek a legtöbb esetben előbb-utóbb elfelejt. De jelenthet-e többet egy szöveg, mint retorikusan felépített, sokat ismételt mondókát?
Ha imádkozom vagy megköszönök, vagy kérek. Hálát adok, vagy könyörgök. De van egy mondat, egyetlen mondat, amely kicsit több ennél. Ahol nem helyezem magamat előtérbe. Tulajdonképpen ez a mondat sűrítve hirdet valami nagyon lényegi dolgot, valami olyasmit, amely elgondolkodtat. Mindenkit. Remélhetőleg. Így hangzik: „Legyen meg a Te akaratod.” Az lényegtelen, hogy Istené, az Univerzumé, és most a kontextus sem elsődleges, csak ez a kiragadott TÉTEL. Hogy legyen meg. A TE akaratod. Ne az enyém. Ne az történjen, ami nekem jó, hanem ami valami fölöttem állónak, az emberiségnek, a világnak. Ez hiteltelenül hangzik, tudom. De nagyon valószerű, ha vágyakozom valami-valaki után, ha fontos (lenne) nekem valami, ha nem vagyok jól, ha FÁJ valami. Ha szenvedek. Nem tudom ezt kimondani. Mert ha nincs meg a saját kis komfortzónám, akkor mindenáron próbálom azt visszaszerezni, és csak az eszem tudja, hogy létezik léleknemesítő szenvedés. A LÉLEK gyenge. Nem a test. És nem bízom magam fölöttem állókra, ezzel pedig tökéletesen rájátszok a kicsinyességemre. Gyarlóság a javából.
A mindenben oldott Isten pedig szelíden megmosolyogja az önostorozás eme némileg bizarr, mégis nagyon szolid formáját, és békésen üzeni, hogy „legyen meg a TE” akaratod. Isten és Én egy, és ugyanaz.

Az emberek. Jönnek. Mennek. Ki. Be. Többszáz metszéspont, közös nevetés, összekacsintás. Néha eljátszom a gondolattal, hogy mindenki fonállal jelöli útját, mint Thészeusz, és a világ villámgyorsan kusza hálózattá gabalyodik. Mert az nem lehet, hogy a találkozásoknak nem marad nyoma. Közeledések, távolodások, vonzások, taszítások, és legfőképpen egymás bűvöletében élünk. És a közeliek olykor a legtávolabbiak. Hiába találunk valakit, akit megszépít saját képzeletünk, akinek úgy véljük, érezzük lelke lényegét, a kapcsolat törékeny lesz, és hamar repedezni kezd. Persze dédelgetjük, mint egy porcelánbabát, óvjuk, mint egy értékes antik vázát. Közben minden nap, minden percen várjuk, hogy hulljon darabokra, és fájdalmas megkönnyebbüléssel nyugtázzuk, hogy ismét egy „örökre”, amely véget ért. Aztán találunk egy újat. És így tovább, a végtelenségig. Mosolyokkal dobálózunk, közös jövőt szövögetünk, felfűzzük magunkat élményeink damiljára, szorosan egymás mellé, aztán szétgurulunk, és mindent, de mindent elfelejtünk, ami valaha összekötött minket. És a sok „közös” évek múlva előbújik, mi pedig egy kínos mosoly és egy „félig-bánom” sóhajtás kíséretében visszagyömöszöljük a „fontos dolgok” dobozának legaljára. Mert nem elég hónapok, évek esszenciája, nem elég a rengeteg beszélgetés. Kínos gépiességgel működnek „nemes” érzelmeink, és az utolsó másodpercben kiszállunk. Mint aki ugrani készül a magasból, tudatosan, tervezgetés után, és a zuhanás előtti pillanatban visszalép. Mert ijesztő az egymásba zuhanás, és többnyire ebben a bizonyos utolsó másodpercben, közvetlenül a darabokra hullás előtt az zakatol az agyunkban, hogy „vessünk neki véget, mielőtt még megszeretlek”. Mert az már kötődés, felelősség, sőt, valami visszavonhatatlanság is vegyül bele. Szeretni annyi, mint sebezhetővé tenni magunkat. Ezért inkább elreppenünk délre, jéghideg telet hagyva magunk után a másik lelkében. És mi álldogálunk az afrikai forróságban, nem alszunk, és záport remélünk, ami nagy nehezen talán kiszakad a szívből, persze szigorúan éjszaka.
A reggel az más. A reggel maszkot ad, rutin a fölkelés, az öltözés. A félmosoly.  Végül mindig a tükörképünkkel kacsintunk össze, és egykedvűen megállapítjuk: „van az úgy, hogy mindenki elfogy”.

Időnként minden bizonytalan.
A napsütéses tavaszi időnek nyoma veszett, és ez a félhomály épp elég ahhoz, hogy gondolatokat ébresszen. Éppen nem illik még gótikus regényekbe, de tagadhatatlanul melankolikus, és sokkal inkább őszt idéz. A kert még alszik, néhány hóvirág ébredezik csak, egyébként a természet meglehetősen kopár, sehol semmi „tavaszi zöld”.  Úgy tűnik, tudja a táj, hogy böjti idő van, hogy nem illik ilyenkor pompázni, tündökölni, ragyogni.
A bűnbánat ideje mindig különleges. Egyáltalán, hogy mit is tekinthetünk bűnnek. Lehet-e bűnös az a sajátos, fojtogató szégyenérzet, melyet a magány szül, az a kínzó féltékenység, ami nagyon is keserű könnyeket fakaszt, az a gyermeki dac, amely kiolthatatlanul beleeszi magát a szívbe, az a szívbemarkoló elkeseredettség, amely tagadhatatlanul a nárcizmusból fakad, pontosabban abból, hogy az „Én” csak „Nálam” a legfontosabb. Bűnös-e a fanatikus ragaszkodás, a sóvárgás, a vágy, hogy LÁSSATOK.
Hogy FIGYELJETEK RÁM.
Hogy HALLGASSATOK MEG.
Hogy SEGÍTSETEK.
Vajon nem ezt üvöltötte némán a názáreti a kereszten?
És nem hallgattatott meg. Ő sem. Én sem.