Az emberek. Jönnek. Mennek. Ki. Be. Többszáz metszéspont, közös nevetés, összekacsintás. Néha eljátszom a gondolattal, hogy mindenki fonállal jelöli útját, mint Thészeusz, és a világ villámgyorsan kusza hálózattá gabalyodik. Mert az nem lehet, hogy a találkozásoknak nem marad nyoma. Közeledések, távolodások, vonzások, taszítások, és legfőképpen egymás bűvöletében élünk. És a közeliek olykor a legtávolabbiak. Hiába találunk valakit, akit megszépít saját képzeletünk, akinek úgy véljük, érezzük lelke lényegét, a kapcsolat törékeny lesz, és hamar repedezni kezd. Persze dédelgetjük, mint egy porcelánbabát, óvjuk, mint egy értékes antik vázát. Közben minden nap, minden percen várjuk, hogy hulljon darabokra, és fájdalmas megkönnyebbüléssel nyugtázzuk, hogy ismét egy „örökre”, amely véget ért. Aztán találunk egy újat. És így tovább, a végtelenségig. Mosolyokkal dobálózunk, közös jövőt szövögetünk, felfűzzük magunkat élményeink damiljára, szorosan egymás mellé, aztán szétgurulunk, és mindent, de mindent elfelejtünk, ami valaha összekötött minket. És a sok „közös” évek múlva előbújik, mi pedig egy kínos mosoly és egy „félig-bánom” sóhajtás kíséretében visszagyömöszöljük a „fontos dolgok” dobozának legaljára. Mert nem elég hónapok, évek esszenciája, nem elég a rengeteg beszélgetés. Kínos gépiességgel működnek „nemes” érzelmeink, és az utolsó másodpercben kiszállunk. Mint aki ugrani készül a magasból, tudatosan, tervezgetés után, és a zuhanás előtti pillanatban visszalép. Mert ijesztő az egymásba zuhanás, és többnyire ebben a bizonyos utolsó másodpercben, közvetlenül a darabokra hullás előtt az zakatol az agyunkban, hogy „vessünk neki véget, mielőtt még megszeretlek”. Mert az már kötődés, felelősség, sőt, valami visszavonhatatlanság is vegyül bele. Szeretni annyi, mint sebezhetővé tenni magunkat. Ezért inkább elreppenünk délre, jéghideg telet hagyva magunk után a másik lelkében. És mi álldogálunk az afrikai forróságban, nem alszunk, és záport remélünk, ami nagy nehezen talán kiszakad a szívből, persze szigorúan éjszaka.
A reggel az más. A reggel maszkot ad, rutin a fölkelés, az öltözés. A félmosoly.  Végül mindig a tükörképünkkel kacsintunk össze, és egykedvűen megállapítjuk: „van az úgy, hogy mindenki elfogy”.