Ezek a napok ilyenek. Hogy semmi sem megy jól – olyan igazán jól, és generálja egymást a sok kudarc, bukás, satöbbi. Meg olyan is van, hogy minden sikerül. Csak játszmáink vannak, meg a mérleghinta, ami mikor merre billen. De tőlem is függ. Tudom. Már ébredéskor érzem, milyen lesz a nap. És hiába keresgélek kétségbeesetten pozitív gondolatokat, sötétben tapogatózok, ha szorongással telve kezdem a reggelt.
De egyébként ilyenkor nagyon rosszindulatúan játszom, mindenki potenciális ellenség, az Univerzum utál, és utálom én is. Ezek a napok tulajdonképpen elviselhetetlenek lennének, ha nem lenne bennük a „lesz jobb” ígérete. Pedig tényleg lesz jobb. De borzasztó nehéz ezt észbentartani, amikor minden nyugtalanító. Nem esik jól semmi, nincs kihez odabújni, nincs hová elrejtőzni, mosolyogni terhes, marad a torokszorító érzés. A szétesés.
És a másnap reggel, amikor csicseregnek a madarak, beszűrődik a szobába a napfény, a szorongás pedig feloldódik az előző éjszaka zaklatott álmaiban, és észrevétlenül elpárolog.