Időnként minden bizonytalan.
A napsütéses tavaszi időnek nyoma veszett, és ez a félhomály épp elég ahhoz, hogy gondolatokat ébresszen. Éppen nem illik még gótikus regényekbe, de tagadhatatlanul melankolikus, és sokkal inkább őszt idéz. A kert még alszik, néhány hóvirág ébredezik csak, egyébként a természet meglehetősen kopár, sehol semmi „tavaszi zöld”.  Úgy tűnik, tudja a táj, hogy böjti idő van, hogy nem illik ilyenkor pompázni, tündökölni, ragyogni.
A bűnbánat ideje mindig különleges. Egyáltalán, hogy mit is tekinthetünk bűnnek. Lehet-e bűnös az a sajátos, fojtogató szégyenérzet, melyet a magány szül, az a kínzó féltékenység, ami nagyon is keserű könnyeket fakaszt, az a gyermeki dac, amely kiolthatatlanul beleeszi magát a szívbe, az a szívbemarkoló elkeseredettség, amely tagadhatatlanul a nárcizmusból fakad, pontosabban abból, hogy az „Én” csak „Nálam” a legfontosabb. Bűnös-e a fanatikus ragaszkodás, a sóvárgás, a vágy, hogy LÁSSATOK.
Hogy FIGYELJETEK RÁM.
Hogy HALLGASSATOK MEG.
Hogy SEGÍTSETEK.
Vajon nem ezt üvöltötte némán a názáreti a kereszten?
És nem hallgattatott meg. Ő sem. Én sem.