Minden álmodozásból születik, vagy a véletlen jókedvű játékából. Esetleg sóvárgásból. Vagy lemondásból.
"Egymással beszélgettek a folyosón, mint két mosolygós arcú mesefigura. Koranyár lehetett, talán június, de nem is számít. Talán fontos volt a téma, talán csak pletyka, a lényeg az, hogy ők akkor, ott összetartoztak. Átölelték őket a pergő szavak, körbelengték őket a mosolyok, kozmikussá tágult a pillanat, aztán odalépett melléjük az, akit a mesék világa gonosz démonnak hív, és szétesett a harmónia. És megtört a varázs."
Mindennapjaink gonosz démonaival harcolunk mindannyian, folyamatosan, elkeseredetten, de azért kitartóan. Harcolunk, mert ellopják a sikereinket, a céljainkat, a terveinket. De még inkább harcolunk az irántuk érzett fojtogató dühvel, harcos indulattal, nem kívánt gyűlölettel. Mert miattuk veszítjük el önmagunkat, mindet, amiben hittünk, ami fontos volt nekünk valaha, ami hozzánk tartozott. Benne vannak a kudarcainkban, az összes holtversenyünkben. Magunkat gyűlöljük bennük.
Hát így hullik szét néhány perc alatt sok-sok év kemény munkája.
Aztán átgondoljuk. Újraálmodjuk. Lemondunk inkább mindenről, hogy elkerüljük a csalódást. Feláldozzuk az álmainkat, távolodni igyekszünk vágyaink tárgyától, keressük a (vissza)utat önmagunkhoz, és egyszer aztán megérkezünk. Pont olyan hirtelen, mint ahogy eltávolodtunk. És többé senkit nem gyűlölünk, nem követelünk semmit, viszont mindent, de mindent elfogadunk. A démonainkat pedig, ha szenvedni látjuk, nem érzünk elégedettséget.
Elmosolyodunk, és örökre megtanuljuk: csak arra tekinthetünk le, akit aztán felsegítünk.