Már tavasz van. Egyáltalán nem számít a legalább húszcentis hó, a „repkedő mínuszok”, a csípős téli szél. Ahogy sétáltam az utcán, a vastag, kötött pulóver, és a téli dzseki alatt megdobbant a szívem. A testem már tiltakozik: a sok réteg ruha ellen, a cipő ellen, a hajam a csat, a hajgumi ellen, a nyakam a sál ellen, a szívem a tél ellen. Azért ma kisütött a nap. Ilyenkor félig fájós szívvel nézek ki az ablakon, kicsit durcásan törődök bele bezártságomba, de valami letörölhetetlen mosoly ül az arcomra. Ilyenkor még többet érnek a néhány perces beszélgetések, az ellopott félmosolyok, a félbeszakított, de szívet melengető gondolatfoszlányok.
Felvetődött ma az egyik kurzusunkon a szabadság, a szabad akarat kérdése. Paradox helyzet volt, hisz szabad akaratomból ültem bent, de az igazi napsütéses szabadságtól elzárva (bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem éreztem jól magam bent). Elgondolkoztam. Körüldongtak a szavak, a vélemények, a válaszok, mint a bogarak azokon a nyári estéken, amikor megáll az idő. Táncoltam egyszer az alkonyatban, mezítláb a frissen nyírt füvön, nedves hajjal, valami ősi indián zenére. Vörösbe borult az ég, a tücskök ciripelni kezdtek.
Szintén nyáron történt, a németországi rododendronok között álltunk a zuhogó esőben, csuromvizesen. Elázni jó.
Tavaly a Ghymes koncertezett a városban. Eleredt az eső, kibújtam az ernyők alól, lerúgtam a cipőmet, és velük énekeltem. Talán nevettek rajtam a többiek. Talán furcsán néztek rám. nem érdekelt.
Ez hát a Szabadság.