Akkor még sokat buszoztam. Fülledt nyári délután elcsigázottan álltam a megállóban, csendesen várakoztam, egyedül, mint általában. Kicsit összerezzentem, amikor egy fiatal anyuka megszólított. Szokatlan volt a gesztus, aligha szólítunk meg idegeneket ok vagy cél nélkül. Az anyuka mellett hatévesforma mosolygós kisfiú álldogált, fegyelmezett volt, nézelődött. Mindkettejük ruhája elnyűttnek tűnt, a nő egy nagy reklámszatyrot szorongatott. Dús, hullámos fekete haját megpróbálta összetekerni, de a tincsei nem hagyták magukat, kibomlott a zuhatag.
Bizarr Madonna Caravaggio vásznáról. Panaszkodott, de mosolygott. Hogy a kisfia ősszel iskolába megy. Hogy megvásároltak mindent, amire szükség lesz. Hogy nem nagyon jut már másra. (szégyellte. látszott.) Meg amúgy erre sem jutott volna tulajdonképpen (ezt én tettem hozzá). És „anya, szomjas vagyok”. Aztán arról beszélt az anyuka, hogy mennyire fontos neki, hogy megkapjon a gyerek mindent, amire szüksége van (NEM mindent, amit akar) és hogy UGYANOLYAN legyen, mint a többiek. Időközben megérkezett a busz, felszálltunk. A kisfiú hamarosan elaludt, az anyukához bújva, aki leplez(het)etlen szeretettel nézett rá.

Én pedig azon tanakodtam, hogy lesz-e esélye ennek a kisfiúnak valaha „ugyanolyannak” lennie, mint a többieknek. Mert hiába törekszik a mamája, hiába igyekszik megkönnyíteni az életét, erőn felül, ő első látásra mindenki számára egy cigány kisfiú lesz.  MÁS, mint a többiek.

Nem önként-vállalt identitás, amit magán visel egész életében, mint egy tetoválást, és kénytelen is viselni, mivel ez legbelső lényegének része, nemtud, nem képes változtatni rajta.

Akár a down-kóros kislány, aki néhány perc ismeretség után átölelte a lábaimat,
a fekete lány, akit mindenki megbámul, a németországi zsidó, a hajléktalan az
utcából. Segítség nincs, csak kőkemény, megingathatatlan ítélet, és semmiféle
elképzelés arról, hogy milyen érzés, ha a tükörbe nézve minden egyes
alkalommal facsarodik a szív, mert „ezt NEM én választottam…”