Ma villamosra szálltam. Ritkán cselekszem így, de általában egy héten egyszer kénytelen vagyok. Gimnáziumi éveim alatt mindennap villamosoztam, az emlék nem túl kellemes, ezért kerülöm, ha tehetem. Félig ösztönösen, félig tudatosan egy kislány mellett álltam meg, ő ült. A kezében egy sárga színű gipszbaglyot szorongatott. Tipikus tündér kislány, nagyjából ötéves, szőke, csupa mosoly, csupa energia. Akaratlanul hallgatóztam, a kislány a vele szemben ülő édesanyjának mutatta a baglyot, hogy van két szárnya, két szeme, két füle, meg egy csőre, meg van haja, pedig a madaraknak nincsen. És hogy „veszel nekem máskor is vattacukrot?” az anyuka pedig kedves mosollyal „hát persze”. Aztán énekelgetett, szép tiszta hangon, majd ismertette az anyukájával az esti programot: először fürdés, utána vacsora, utána mese, nem! utána fogmosás, utána mese, és utána alvás. Izgett-mozgott a kislány, és az anyukája nem fegyelmezte, nem szólt rá (hála az égnek). Nem mondta neki, hogy maradjon csöndben.
Közben azon tanakodtam, hogy milyen fontos is az érintések szerepe, és mennyire nem kapunk, adunk belőlük eleget. Nem ölelünk. Nem simogatunk. És minket sem. Talán napokig sem. Persze érezzük a hiányát, tagadhatatlanul, de inkább visszafogottan mosolygunk, akkor is, ha legszívesebben a nyakába ugranánk valakinek. Még a szép szavak is nehezen buknak ki. A kedveskedés. A lelki érintések. Biztos gyermekkori tanult viselkedés ez, hisz annyiszor halljuk: ne piszkáld, ne fogd meg, ne nyúlj hozzá, engedd el, ne érintsd! Sőt,a föltámadt Krisztus is (látszólag indokolatlanul) visszautasította Mária Magdolna ölelését.
Lassacskán megállt a villamos, le kellett szállnom. Nem bírtam megállni, megsimogattam a kislány szőke haját. Nem is tehettem mást, viszonoznom kellett a nagyon is jóleső érintését.