Hazahoztam magammal.
Az orgona búgását és zengését, a fehér liliomokat, a gyertyaláng melegét.
Különös szertartás ez, lényege volna, hogy örömöt lopjon a szívbe, mégis facsarja, könnyeket fakaszt. Először éppen akkor, amikor az orgona halk szólama kíséri a sötétben fellobbanó gyertyalángokat. Másodszor pedig amikor kigyúlnak a fények, megszólalnak a csengettyűk, a harangok, és a Glória. Ilyenkor mindig szorítjuk egymás kezét, és becsukjuk a szemünket. Én biztosan. Mint a kisgyerek, amikor ajándékot kap.
Így megy ez. Izgulunk, fülelünk a kezdőhangra, összebújunk, hogy halljuk egymást, halkulunk, figyelünk, összemosolygunk. Szorongatjuk a kottákat, bár kívülről tudjuk a szövegeket, dallamokat, ide-oda pakoljuk a Hozsannát. Aztán megszólal az „Istenem, Te megvizsgáltál” és elsírom magam – immár harmadszor.
Évek óta ugyanaz a rítus, a „Tantum Ergo” zavarodott kutatása (318-as, vagy akörül), bizonyos években viaszos körmenet, egymásba karolással. Zsibbadó lábak, időnként széteső szólamok, feszült összpontosítás a gitárra. A záróének után szusszanás. Az elmaradhatatlan „ügyesek voltatok”.
Hát ez az, és ami mögötte van: rosszkedvű, feszült, ideges, vagy álmos, gyakrabban felszabadult, jókedvű, kacagós, megpihenős péntek esték. Világnézet-alakító beszélgetések, könnyen elillanó harag, támogató mosolyok.
Székrendezgetés, kottaállvány szerelés. Még egy-két gyors, vagy kevésbé gyors összekacsintás a végén, és Áldott a Húsvét.
Mert együtt voltunk, együtt dolgoztunk hónapokon keresztül, hogy sikerüljön, ami sikerült. Tagadhatatlanul összetartozunk már. Ezt választottuk, így döntöttünk.
Ezekre az Ünnepekre mindig jó visszagondolni.
A hajamban még érzem a tömjén illatát.
M i n d e n t hazahoztam magammal.