"A bölcsészek főállásban azzal foglalkoztak, hogy szapulták az intézményt. Azután rájöttem, hogy tulajdonképpen engem azért itt nem gátol senki abban, hogy olvassak. Sőt, akár tanulhatok is. Mit mondjak, nagy felismerés volt."
/Békés Pál/

Annyiszor hallottam még középiskolás koromban, hogy „a gondtalan egyetemi évek” mennyire jók lesznek, mennyire egyszerű lesz, milyen könnyű, nem lesznek kötöttségek, csak a szórakozás három évig reggeltől estig, hétfőtől vasárnapig. Amikor tavaly szeptemberben elkezdtem ismerkedni, nézelődni, érdeklődni, megszokni, eleve halottnak tűnt az alapötlet, mert, hogy nem három, hanem öt, de sokkal inkább nyolc évig tart az egyetem az nagyjából a második héten egészen biztossá vált.

A mai napig sem értem igazán ezt a „hatalmas kötetlenség” felfogást. Itt kezdődik a felelősség. A neptun zár, a tárgyfelvételről túl könnyű lecsúszni, a vizsgákat nem lehet halogatni, a könyvtári kölcsönzés lejár, a pályázatok határideje elmúlik, a beadandókat nem lehet két héttel később elküldeni. Az egyetem nem arról szól, hogy semmit sem csinálunk. Nem akarom, hogy erről szóljon. A lényege egészen más, egészen más az, amiért megéri.

Tragikus volt az első félév, biztos csak nekem, mert elveszettnek, butának éreztem magam. Semmit sem tudtam, senkit sem ismertem, a tárgyak nevét sem tudtam értelmezni, a strukturalizmus szót még soha azelőtt nem hallottam, elvesztem a kódexekben, a könyvtárban tanácstalan voltam, minden más volt, idegen, és ijesztő. Az első vizsgaidőszak is borzalmas volt, bár a vége szép lett.

A második félév oldott igazán fel, a sok nevetés, és az, hogy észrevettem: ez nem ijesztő, hanem izgalmas. Kezdtem magam otthon érezni a nyelvészkönyvtárban, kezdtem érezni, hogy amit tanulok nem muszáj, hanem érdekes. Hogy nem azért ülök a Bárczi-Benkő-Berrár fölött mert kell, hanem mert élvezem. Nyáron két hétre szó szerint be is költöztem a nyelvészkönyvtárba, és akkor úgy igazán beleszerettem ebbe.  

Így, vizsgaidőszakban persze mindig kétségbeejtő a helyzet. Mert idő, mindig több idő kellene. Ilyenkor becsúsznak áttanult éjszakák, ilyenkor én is visszaszokok a kávéra, ilyenkor fel tudnám gyújtani a jegyzeteimet… De egyébként csodálatos emberekkel találkozom nap mint nap, rengeteg olyasmit tanulok, ami tetszik, ami érdekes, ami fontos. Értékes véleményeket hallok, megtanulok türelmes lenni, megtanulok megnyílni, őszinte lenni, megtanulok beszélni, hallgatni, véleményt formálni, elfogadni a kritikát. És élvezem. És szeretem.  

A lényeg nem az őrült bulizás, de még csak nem is a tanulás. A lényeg valahol a bilabiális zöngés spiránsok, az s-görbék, az igenevek, a szóképek, meg a Halotti Beszéd mögött van. 

"Semmi gond nem lesz, Maga a garancia erre, az, hogy érti, miről szól a Tudás, a Tapasztalás."

Ha visszakapnám azokat az időket, amikor még úgy láttam, mint a gyerekek, boldog lennék. Én nem a jövőbe, hanem a múltba írnék levelet. Úgy emlékszem, sosem gondoltam arra, hogy szeretnék felnőni. Nem vonzott az akkor még átláthatatlan világ. A többiektől hallottam csak, hogy felnőttnek lenni jó, mert – a szavaikra nem emlékszem, de erre utaltak – önálló lehetsz, lehet saját házad, gyereked, esküvőd, főzhetsz magadra…

Mindig könnyebben figyeltem fel a dolgok elkeserítő fájdalmasságára, mint szépségére. Az iskolai szüneteknek már a legelejét sem tudtam felhőtlenül élvezni, mert ott lappangott bennem az a felkavaróan nyugtalanító gondolat, hogy vége lesz egyszer. De ugyanez a gondolat megnyugtatott a hosszan elhúzódó betegségek, a végtelennek tűnő szorongós éjszakák idején.

Nem annyira szeretek látni. Az embereket. Ami bennük van. Megijeszt. Megijeszt a rosszindulatuk, az őrültségük, a féktelen tombolásuk, a túlzásaik, hogy kegyetlenek, hogy önzőek. De közben lenyűgöz a tudásuk, a kedvességük, a jókedvük, az erejük, a kitartásuk, a türelmük. Hogy áldozatokat hoznak, hogy mennyire tudnak szeretni, hogy azonnal segítenek, hogy mindenhol ott vannak, hogy jószívűek, figyelmesek.

Bonyolultak, amilyen én is vagyok. Most sem szeretek felnőtt lenni. Látom a korlátaimat, tudom, hogy nem válthatok meg világokat. Az, hogy felelős vagyok a tetteimért sosem zavart. Ez nem a felnőttséggel jár, szerintem ezt gyerekkoromban is tudtam. Zavar, hogy körülvesz az, ami elől menekülnék, és hogy semmit nem tehetek ellene. Nem tudom, és nem tudom megtanulni, hogyan kell elfogadni. Szélmalomharcot vívok az eszmékkel, és közben nem érzem jól magam, azért, mert nem tudom, hová tartozom, csak tudom: ide nem.  És ide nem is akarok.

Mindeközben úgy húznak el mellettem a legszebb pillanatok, hogy utánuk sem tudok kapni. Régen jobban szűrtem. Azt engedtem be, ami jó, és az maradt kint, ami nem az. Most fordítva. Régen tudtam írni, tudtam olyat alkotni, amiben érték is volt. Most elnémultam. Nem keresem tovább a hangomat. Elveszett, és ez így van jól. A szavakban már nem bízom úgy, mint régen, messzebbről szebbek. Nem tudom, meddig kísérthet az, ami elmúlt. De azt tudom, hogy nem szabad hagyni, hogy megfojtsa a jelent. Vissza kell találnom – magamhoz. Talán nem is olyan nehéz.

Alig emlékszem. Vagyis egyáltalán. Nem tudom, miről beszéltünk, nem tudom, hányan hallgattuk az éjféli Himnuszt. Nem emlékszem, hogyan indult az év. Nem emlékszem, hívott-e valaki, hívtam-e valakit. Leltároznék ilyenkor mindig, vagy legalább írnék minden hónapban valami összefoglalót, hogy volt-e értelme egyáltalán…

Február elején olvadt a hó, tavasz akart lenni… A tavaszra emlékszem, márciusra egészen élénken, hogy valami akkor elkezdődött, a napsütéses mosolyokra, az illatokra, a színekre, az ezerféle egyszerre-robbanó ingerre, a visszatérésre, április és május összeolvadt, egymásba folyt, mint két gombóc fagyi a nyári kánikulában. A júniusi vizsgapánik annak rendje és módja szerint telepedett rám, szinte érzem az Aranyszamár lapjainak finom tapintását, feldereng a Psyché-történet, Bereniké hajfürtje.

Nyáron kipihentem, kitomboltam magam, felvillannak a koncertfények, a lánykérés a színpadon, a citromos jégkristályok hűsítő olvadása a számban, a másnap érzett izomláz, a hajnalig tartó világmegváltó, lélekkönnyítő beszélgetések, a fél-nosztalgia, a bizonytalanság szétfoszlása. A munka igazi öröme, hogy létezik ilyen, a fájó szem, a hatalmas nevetések, a dűlők, puszták, utcák.

A szeptemberi visszatérés fájdalmas nehézsége, a feszengés, a szorongás, a lassú oldódás. A két új csoda az életemben, akik formálnak, tanítanak. Ősz-tél ismét összemosódik, álmos reggelek, teagőz, a „nem sok, ellenben kevés” egy fok reggel, doboló nyuszik, beszélő cumi-tesztek, kvirtek, nyelvtörténeti elemzések, Kölcsey, Csokonai, Kazinczy…

Mégis kész a leltár. Az utolsó utáni pillanatban minden rendbejött, minden helyreállt, minden kiteljesedett. Nem gondolkodom tovább azon, hogy minek volt értelme. Mindennek volt. Minden hasznos volt, minden fontos volt, minden formált. Elmúlt, tehát nem foglalkozom vele. A részemmé lett. Ha időt képzelünk kétségbeejtően gyors a múlása. A pillanat állóképpé fagyva ragyog a lélek kifeszített vásznán, de csak addig, amíg el nem engedem. Én döntök. A világ lélegzetelállító gyönyörűségének esszenciája az enyém. A miénk. Addig, amíg akarjuk.   

Amikor kicsi voltam és még hittem a csodákban, anyáék mindig átvittek a szomszédba, amíg a karácsonyfát díszítették. Tisztán emlékszem az izgalomra, a jóleső várakozásra, a hirtelen az egekbe szökkenő pulzusomra, mikor ott álltam a parasztházunk ajtaja előtt, és tudtam, mindennél jobban tudtam, hogy ott fog várni egy gyönyörű feldíszített fa, alatta pedig az ajándékok, és tudtam, hogy azt az angyalkák hozták. vagy a Jézuska. Valójában mindegy volt. Kipirultam, annyira vágytam az ünneplésre, hogy jöjjenek a vendégek, hogy legyünk együtt, hogy bonthassam az ajándékokat, hogy átadhassam az enyémeket.

Aztán kezdett megkopni ez a gyermeki bódultság, évről évre változott az ünnep, elkezdtem látni. Hogy mennyire fárasztó az ünnepi készülődés, hogy mennyire nehéz összegyűjtögetni a pénzt az ajándékokra, hogy összetörnek a díszek néha, hogy sietni kell, ha melegen akarjuk tálalni azt a krumplit, hogy még utána el kell mosogatni. Évről évre világosabbá vált, hogy a karácsonyfa nem túl kedves dolog a természettel szemben, hogy nem mindig örül mindenki az ajándéknak, hogy karácsonykor is össze lehet veszni.

Aztán elgondolkodtam. Egy szem hó sem esett idén. Egyszer anyával siettünk haza az óvodából. Hatalmas pelyhekben hullt a hó, én pedig fázósan bújtam az anyukámhoz. Egyszer apával építettünk hatalmas hóembereket az udvaron, máskor az unokatestvéremmel hógolyóztam odakint. A bátyámék egy karácsonyi este tanították meg nekem hatalmas nevetések közepette, hogy mi az az imbuszkulcs.

A bejgli már kisült, a sütemények készen vannak. Ma takarítottunk, fát díszítettünk (most nem az angyalkák hozták). Az ágyneműm friss, a szüleim fáradtak, az udvar nem havas. De ma együtt néztünk filmet. Holnap pedig az egész család együtt fog ebédelni. És nem fogunk sietni. Sehová. 

Elmosolyodok. Nem számít, ha kihűl a krumpli.

Szeretnek. Szeretek. Szeretjük egymást.

Újra hiszek a csodákban.

"A döntés pillanata mindig fölkészületlenül éri az embert, ezért bukik bele, aki hamisan él, aki önmagával nem került egálba soha..." (Kertész Ákos: Makra)

Nem így indult ez. Félig emlékszem, valami napsütéses szeptember reggel volt, és úgy léptem a szó szerinti ismeretlenbe, hogy nem gondolkodtam semmin. A dolgok csak történtek, de nem szerettem semmit, és senkit, egyszerűen csináltam, amit kell. Nem élveztem, közömbös volt az egész. Sokáig. Régebben úgy ment minden, ahogy mennie kellett. Voltak helyes válaszok.

Mostanában nincsenek. A kudarc úgy kell, mint egy falat kenyér, hogy nehogy elbizakodottá váljak. Néha visszadereng néhány rég elmúlt nap, amikor úgy gondoltam, minden csak a tehetségről, meg az elszántságról szól. Nem cipelem ezeket a napokat, sem a régi mozdulatlan eszméket. Úgy formáltak, mint a víz a durva köveket. Lassan feloldódik a rossz, meg a jó is, és marad valami, ami csak van.

Mintha minden újrakezdődött volna. Elveszítek-visszakapok, újra, és újra. A munka új, és megfoghatatlan, megijeszt, és nem megy. De jó. Egyszerűen csak jó. A soha-le-nem-omló falak épp olyanok, mint bármikor. Szilárdak, és áttörhetetlenek. Megválaszolhatatlanná válnak a személyes kérdések. Lassan én is falat emelek.

Amibe régen kicsit belepusztultam, már természetes. Olyan opció sosincs, hogy „nem megy”. Mert megy, mindig tovább minden, akármi kavarog belül, kívül semmi nem áll meg, semmi nem törik úgy, mint a hiábavaló bizakodás. És nem számít, hogy ez félelmetes, fájdalmas, vagy éppen elkeserítő. Valaki van. Valaki mindig van, éppen akkor, amikor szükség van rá, éppen annyira kedves, amennyire kell.  Aztán mindenki eltűnik, mint a pitypang pelyheit, szétrepíti az embereket a szél.

Ilyenkor jó megnyugodni a magányban. A csend tele van zajokkal, tele van árnyékokkal. Miértekkel. Miért nemekkel. Szemrehányással. Lelkiismeretfurdalással. Vívódással.
Valameddig. Aztán… na és? mit számít?

A már cseppet sem statikus – félig létező – eszmék tovább csiszolnak. A külvilág zajai tompulnak.
„Nem szabad jól éreznem magam attól, hogy dicsérnek.
Nem szabad attól rosszul éreznem magam, hogy szidnak.”
Így kerülök egyszer magammal egálba.

 "már rálépett egy olyan útra, amely küzdelmes, de fejlődéshez vezet..."

Ez nem normális...
Rendre felmerül bennem ez éjfél után, amikor még cikkeket, regényeket olvasok, mert holnapra kell. De elolvasom csak még azt az egyet, utolsót. Van, hogy csak azért, mert érdekel. És nem is kell. Persze mindig arra gondolok, majd hétvégén kialszom magam, és fél egy körül ágyba zuhanok. 

Ez tényleg nem normális
– gondolom reggel hatkor a zuhany alatt, mert valahogy csak fel kell ébredni, és olyan nincs, hogy én még hajnalban kávét főzzek. Szóval még alhatnék. Nem lenne logikusabb lefeküdni időben, és akkor pihentebben ébredni, még este zuhanyozni satöbbi... Mindegy. 

Nem vagyok normális
– erre többek között akkor gondolok, amikor este hétkor még bent ülök az egyetemen, mert az is idő, amíg hazajövök, és az idővel nem lehet csak úgy felelőtlenül bánni, hát bent maradok inkább, aztán valahogy majdcsak lesz. Persze, lesz is, a tudat megnyugtat, hogy talán hatékonyabb vagyok ott, mint máshol. 

Nem normális, hogy ha eszek sosem csak eszek, hanem mellette ezer mást csinálok, hogy mosatlan ruhák, elmosatlan edények, kimondatlan mondatok, tisztázatlan kérdések, befejezetlen jegyzetek között ülök, és néha elveszek a dupla káoszban. Minden jól van, de minden bizonytalan.

Nem normális,hogy a dolgok összefolynak, egymásba gabalyodnak szétbogozhatatlanul, sietek mindig, de nem jutok semmire. Magam körül keringek, de ez megkerülhetetlen. A dolgoknak nincs megfejtése, a szabályok önmagukat érvénytelenítik. Minden fogalom kiüresedik majd egészen új tartalommal-értelemmel telik meg. 

Csend kell. Meg idő.

Az egyetlen, ami nem normális, az az, hogy mindent normálisan akarunk csinálni.
Nem baj, ha nincs mindig minden tökéletes rendben. Akár kívül, akár belül. 
Nem baj, ha jön valaki, és segít rendet tenni.
Nem baj, ha elfogadjuk. 

"Az emberek hajlamosak elfelejteni, hogy a "BIZONYTALAN"-ban benne van a "JÓ" is. Nemcsak a "rossz"."

Sötétedett. A szűrt lámpafénynél ültem, és paradox módon könnyeztem Wertherrel, de nevettem is rajta. Az épület egészen csendes volt, néhány lelkes, vagy kevésbé lelkes ember szállingózott csak. Ha olvasok, lélekkel teszem, aligha zökkent ki valami, ha mégis, akkor az nagyon fontos nekem. Szépirodalom régen volt a kezemben, most élveztem minden sort, jobb oldalamon egy oszlop, bal oldalamon a táskáim és a kabátom, előttem a súlyos faasztal, biztonságban voltam. A könyv mellett kávé, régen nem ittam már, ma kétszer is – ez egy ilyen nap.

Szóval belemerültem Werther szerelmébe és halálába. Ha olvasok – várok. Valamire. Mindegy, mire. Csak jöjjön. Valami szikra, vagy villámcsapás, hurrikán, áramszünet, valami. Akármi. Ez lehet a bűvös vonzereje az olvasásnak, hogy közben annyira jóleső izgalom tölt el, mint a kisgyereket, amikor a csukott ajtó előtt áll, és tudja, ha benyit a szobába, ott lesz a karácsonyfa, teljes pompájában. Valami bizonytalanság. Valami jó bizonytalanság. 

A történet elkomorult, nem akartam folytatni, valami szebbre, jobbra vágytam, valami idillre a melankólia helyett, valami tökéletesre a tökéletlenségben, valami megérdemelt beteljesedésre – legalább a regényben. Kizökkentem. (Csak valami olyasmi miatt, ami nekem nagyon fontos.) Becsuktam a könyvet, fejben szőttem tovább a történetet, épp annyira volt tragikus, amennyire annak kellett lennie. Tudom jól, hogy ha folytatom az olvasást, újra várni fogok valamit. Tulajdonképpen nem csak akkor, ha olvasok.

Folyamatosan. Minden nap, minden percben, várom azt a valamit, és már nem frusztrál, már nem zavar, már nem dühít, hogy nem tudom, mi az. Egyszerűen örülök, hogy így érzek, így minden nap meglepetés, becsomagolva, szalaggal átkötve kapom a reggelt, és estére formát, testet kap az aznap. Mindennel együtt. 

Ma (is) mosolyogva jöttem egyébként haza, és azon gondolkoztam, hogy mire, és meddig érdemes várni. Csípős szél fújta a hajamat az arcomba, a kabátomat nyakig begomboltam, tulajdonképpen logikus lett volna, hogy fázzak. Egészen üres volt az utca, falevelek peregtek elém, hazakísért a lámpák fénye. A kulcsom után kutattam a táskámban, és mindent értettem.

Várni csak arra érdemes, ami igazán fontos.
De arra bármeddig.
Ha közben nem felejtek el élni.

Elcsendesedek.
Ilyenkor mindig. Emlékezni, csak ennyit szeretnék.

Négyéves lehettem. A parasztház udvarán kószáltam, kicsit unatkoztam, letéptem egy árvácskát. Nem haragudott. Törékeny, de erős asszony volt az édesanyám édesanyja. Emlékszem a hangjára, a vonásaira, a sötét ruháira. Nem szerette, ha fényképeztük. Hiányzik, mert nem ismerhettem meg eléggé. Hiányzik, mert nem mesélt eleget az életéről, magáról. Hiányzik, mert annyi mindent mesélhetnék neki. Hiányzik, mert túl fiatal voltam, amikor elment, és megfakult szinte minden, ami kötődik hozzá. Jó néha újranézni a félig-titokban készült felvételeket Róla – jó, hogy valami maradt belőle. 

A nagyapám minden áldott alkalommal megnevettetett minket. Sokat civódtak nagymamámmal – szeretetből. Sose felejtem el, amikor a fiatalságáról mesélt, a fogságról, a háborúról. Megrázó volt, de nagyon csodáltam őt. Annyi története volt, és ezek csak az övéi voltak. Nagyokat kacagott, és kacagtunk vele mi is. Így emlékszem rá, vidám volt, és nagyon szeretett engem.

Az édesanyám unokatestvére nagy harcos volt, és csodálatos ember. Ahogy az édesanyja is. Együtt emlékszem rájuk, és arra a sok-sok kedvességre, amit kaptam tőlük. 

Furcsa hiány ez. Nem dühös, nem vádaskodik, nem követel vissza. Furcsa ilyenkor minden. A merengő arcok, a gyertyáról csöppenő viasz, a jellegzetes halotti-virág-illata. 

Borongós a reggel. Ilyenkor mindig. Sodornak a drága percek képei, hagyom magam. Összekeverednek a dimenziók, és egy pillanatra visszamosolyognak a rég nem látott arcok. Négyen négyfélét üzennek, hogy "Légy egyszerű, légy vidám, légy kitartó, és éld meg az életed." 

Elszorul a torkom. Szeretném megélni helyettük is az életet. Közel vannak. Kint minden olyan csendes. Kicsit visszaburkolózok a paplanba. Kicsit könnyezek. Kicsit megnyugszom. Megfogadom, hogy mától úgy élek, ahogy ők tanították. Nem maradnak kimondatlan 'szeretlek'-jeim. 

Ilyenkor mindig.
Emlékezni szeretnék.
Elcsendesedek. 

"Kétféle hiány van. Az egyik elmúlik attól, ha valaki megölel, vagy meghallgat. A másik nem. Az valami belső hiány, azt ki kell irtani."

Mennyi kopott őszi délelőtt-délután, mennyi hiábavaló törekvés pergett millió apró szilánkra, és mindig, újra, és újra beleléptem, és elcsodálkoztam, hogy fáj. Aztán úgy gondoltam, mindegy. Beheged. Ki tudja hány réteg festett maszk mögött fuldokolva vártam – valamire. Fojtogatott a rossz magány, a hiány, de nyomasztott a jelenlét is, az elhallgatott vallomások, a letagadott pillantások. Szabadulni akartam a mocsaras monotóniából, de erőm nem volt hozzá.

Hogy működik ez? Hogy amikor zokogunk, könyörgünk a segítségért, semmit nem kapunk, amikor pedig megnyugszunk, beletörődünk, beletörünk, elfogadjuk az ürességet a megoldás egyszerűen jön. Megjelenik. 

Nem emlékszem, milyen idő volt. Nem emlékszem, volt-e nálam sál, kabát. Arra emlékszem, hogy kedd volt, délután, majd este. Egy bögre rég kihűlt tea mellett feszengtem, zavarban voltam, mert beszéltem, beszéltem, mert zavarban voltam, de ömlöttek belőlem a szavak, és meséltem arról, amiről nem szoktam, amiről nem akartam, amiről nem kellett volna, ami nem számított... Most sem igazán értem, mi is történt, de felszabadult lettem tőle. Eléggé megköszönni képtelen voltam, összezavar még most is. 

Aztán a következő hétfőn választ kaptam a fel sem tett kérdéseimre. Nem volt tea, csak egy fotel, meg egy másik, és világnézetformáló mondatok, de megdöbbentő természetességgel hangzottak el. Mintha egy ezerszer ismételt, mantrázott tanítást hallgattam volna, bólogattam, mosolyogtam, és megszabadultam valami nagyon nyomasztó érzéstől. Megértettem, igazán megértettem, hogy igazán nem fontos, milyen címkéket, bélyegeket kapok a homlokomra másoktól. Megértettem, hogy aki bánt – az sérül igazán. Megértettem, hogy "Az érzelmekkel nincs baj. Azzal van baj, hogy meg akarjuk magyarázni őket." 

Hogy működik ez? Évekig érzünk valami betölthetetlennek gondolt kopott magányt, ami egyszerre foszlik szét, mint egy agyonviselt ócska ruhadarab... Ha akarunk, nem kapunk semmit. Ha kérünk? 

Hogy működik ez? A frusztráció, amit annak nyomán érzünk, hogy valami nincs,úgy múlik egy egy öleléstől, mosolytól, mintha sosem sebzett volna meg. Hogy kétórányi gyónás után helyreáll a világ rendje...

Hogy működik ez? Hogy az angyalainkat mindig furcsa csomagolásban kapjuk...

A huszonnyolcfokos buszon ültünk, és már-már azt hittük, soha, de soha nem érünk haza. Valahol félúton elaludtam, és a jól ismert, sokat hallott "jegyeket-bérleteket"-re ébredtem. Olyan ez kicsit, mintha rendőrt látsz, jegyed-bérleted hiába van, egyszerűen megijedsz. Nem azért, mert bármi probléma lenne, csak mert az ellenőr, az ellenőr.

Többnyire nagyon negatív élményeim vannak cseppet sem barátságos emberekről, akikről sugárzott, hogy bizony nem szeretik ezt a munkát, és nem szeretik az utasokat sem, de nem szeretnek tulajdonképpen semmit, mert ez az egész annyira utálatos. Egyszóval: újabb kedvetlen, félig-cinikus ellenőrzésre számítottam. Már előszedegettem a bérletet, a diákigazolványt, azt a kis kártyát, amit mindig be kell mutatni, de fogalmam sincs, valójában mire való. 

Előttünk egy idős néni ült egy bácsi mellett, sejtettük, hogy valamiféle közük van egymáshoz. Ez be is bizonyosodott, amikor a – meglepően vidámnak és kiegyensúlyozottnak tűnő – ellenőr megállt mellettük. Valami gubanc volt, nem tudom, egész pontosan micsoda, de talán a bácsinak nem stimmelt valami az igazolványaival. Ami eztán történt, az nagyon meglepett.

Nyilván valami feszültség rezdült, konfliktusra vártam, hangoskodásra, méltatlankodásra számítottam. Mert ugye az utas azt hiszi, rendben van minden, az ellenőr viszont nem véletlenül mondja, hogy nem, így ha mindkét fél a saját igazát bizonygatja, az gyakran nagyon kellemetlenre sikerül... Ehelyett az ellenőr végtelen türelemmel magyarázta a bácsinak, mi a gond, mit nem ért, mit adjon oda. A bácsi – mint kiderült – nemigen értette a helyzetet, de amikor a fiatal(os) férfi megírta a cédulát, egyszerűen csak annyit mondott: rendben. 

Az ellenőr egyébként folyamatosan azt magyarázta a néninek-bácsinak, hogy semmi baj nincsen, egyáltalán nem biztos, hogy fizetni kell, ilyen-olyan papírral el lehet intézni a dolgot, minden rendben lesz. Végül kiderült, hogy egyáltalán semmi gond nincs (mármint eleve), az egész ügy tárgytalan, mert a bácsi bizony nem azt a papírkát adta át az ellenőrnek, amit kellett volna.

Bevallom: én már lehet elvesztettem volna a türelmemet. A bácsi nem kapott szidást, sem lenéző pillantásokat, csak egy elnéző mosolyt, és egy "nincsen semmi gond, csak ha megmutatta volna ezt a papírt, akkor én ki sem állítom ezt... de mindegy, semmi baj." 

Mosolyogva súgtam oda a mellettem ülő barátnőmnek: "ebből blogolás lesz". Nem azért, mert annyira jelentős, vagy fontos a történet. Egyszerűen azért, mert így is lehet bánni az emberekkel. Mert a jegyellenőrnek is van lelke.