„Légy szíves, szelídíts meg!”

/Exupéry/

 

Mindig szörnyen vad voltam. Anya nem győzött visszafogni kiskoromban, mert féktelenül játszottam, ugyanígy hisztiztem, kiabáltam, ugyanígy szerettem.  Nehezen értettem meg, hogy nem haraphatok bele anya kezébe olyan erősen, ahogy csak bírok, mert az neki fáj. A szülők persze fogtak, mérsékelni próbálták a vadságot, de nem igazán sikerült betörniük.

Általános iskolában kicsit megszeppentem, de egy idő után feléledt bennem a harcos. Nem volt ez jó. Rossz sem volt igazán. Egyszerűen ilyen voltam, az igazságtalanság mélységesen felháborított. Magamat is védtem, de ha valakit igazságtalanul bántottak, úgy küzdöttem, mintha az életem múlna rajta. Később is. A legkeményebb, legijesztőbb emberrel is vitába szálltam, és semmiféle félelmet nem éreztem. Szívügyem volt az igazság, az igazságosság. Valami elemi őserő hajt. Most is.

Gyűlölöm cipőbe bújtatni a lábamat, mindenféle póz teher is egyben. Húzom a szám, ha esernyőre van szükség, idegennek érzek mindent, ami elfedi azt, aki igazán vagyok. Ha dühös vagyok, elönti az arcomat a vér, és durvább vagyok, mint egy hurrikán. Ha szeretek, úgy szorítok, hogy nehéz a karjaim közül szabadulni. Az igazságtalanság láttán még most is ökölbe szorul a kezem.

Talán egy kicsit szeretnék szelídebb lenni. Ellenkezik a természetemmel, borzasztóan nehéznek érzem, de a bennem forrongó indulatok folyton robbannak, és ezzel nem csupán a saját életemet nehezítem meg. Türelmet, és önfegyelmet kell magamra erőltetnem, ha harmóniára vágyom. Nagy ár, de megéri. Azt hiszem. Talán mégis szükség van a kényelmetlen, de csinos magassarkúra, a némileg idegen, de hatásos kicsit hűvös, kicsit kimért beszédmódra, a kacagások helyett a visszafogott nevetésekre, a pezsdítő bőrig ázás helyett az esernyő védelmére. A távolságra.

Nem felrobbanni, ha valami iszonyat történik, nem sírni, ha valakit mások bántanak, nem bevonódni a mások fájdalmaiba, nem foglalkozni mások szenvedéseivel. Vagy csak épp annyira, hogy én ne sérüljek tőle. Nem tudom, mire kellene koncentrálnom. Talán elsősorban magamra. Talán mégsem annyira idegen ez. Talán tényleg jobb lenne.

De rengeteg minden van bennem. Szétfeszít. A szeretet, a csodálat, a bűvölet, az alázat, a vágy, a düh, a gyűlölet, az indulat, az irigység, a büszkeség, a szégyen, az öröm, az undor, a csömör, a kíváncsiság, a kudarcélmények, a sikerek, a bánat, a kirobbanó életöröm. Úgy kavarognak bennem, mint nyár végén a pitypangpelyhek a viharos szélben. Egyszerre látom az életet torokszorítóan gyönyörűnek, és elkeserítően kilátástalannak. Egyszerre látom az embereket rémisztően visszataszítónak, és elképesztően csodálatosnak.

Idő. Időt adok magamnak. És óvatosan próbálkozom. Olyan ez, mint végiggyalogolni a mérleghintán, vagy az iskolai gerendán anélkül, hogy leesnék róla. Minden lépésre figyelni kell, minden mozdulatot át kell gondolni, és óvatosan sétálni a túloldalra. Na és persze a segítő kezek is ott vannak. Jobbról-balról támasztanak, óvnak, vezetgetnek, ha kibillenek, visszaadják az egyensúlyomat. Nem hagynak lezuhanni.

Végigbukdácsolok ezen, mint a kisgyerek, mikor járni tanul. Talán eljön az az idő is, amikor egyedül, stabilan, emelt fővel, előre tekintve tudok sétálni. Esernyő, és magassarkú cipő nélkül.

„És haladj csak tovább... Nagyon fontos témán dolgozol szerintem!”

Dolgozom. Úgy rendesen, tisztességesen. Na, nem pénzért, valami egészen másért. Egy év bizonytalankodás után ugyanott kötöttem ki, ahonnan indultam. Furcsa. Olyan megmosolyogtató, mennyi keresgélés, mennyi tanakodás után határoztam el, végül merre is induljak. Szóval elindultam, de még így is furcsa volt, mert belecsöppentem egy olyan ijesztően komplikáltnak tűnő világba, amit megérteni talán sosem fogok. Mindenfelé műszerek, meg kísérletek, kérdőívek, adatok, statisztikák, kisbabák, akik nem beszélnek, emberek, akik beszélnek, hálózatmodellek, fogalmak… Volt, hogy arra gondoltam, még belekezdeni sem érdemes, mert nem vagyok képes itt kiigazodni egyedül, egyszerűen pánikba esek, és hátrálni kezdek valami biztonságosabb, egyszerűbb, és jóval haszontalanabb világ felé.

Aztán győzött a csakazértis. Meg a bizonyítási vágy. Meg a rengeteg érdekesség. Ahogy elkezdtem óvatosan olvasgatni, keresgélni, egyre jobban lenyűgözött ez az egész, megszerettem, hogy ilyen életszerű, hogy megfogható, hogy hasznos. Mint amikor az ember új sportba kezd, az első néhány alkalommal minden idegen neki, nem tudja elkapni a ritmust, idegen neki minden lépés, nem érez semmit, csak azt, hogy szeretné ő csinálni, de hogyan? Aztán kezd megbarátkozni mindennel, és egy idő után esze ágában sincs az utolsó sorba állni. Igen, épp ilyen érzés.

És a jó témavezető épp olyan, mint egy jó edző. Mindig sportoltam, volt jó edzőm, nem is egy. Csodáltam is őket az elszántságuk, a hitük, a kitartásuk miatt. A szigorúságot elviseltem, értettem a funkcióját. És hálás voltam nagyon, hogy hittek bennem. Tudtam, hogy így volt. ha nem mondták, akkor is. Gyűlöltem repülőzni. Hasra kellett feküdni a friss fűben, majd tapsra felállni, és átsprintelni a pálya túlsó végébe. Az első öt-hat után szúrt az oldalam mindig, és rengetegszer hittem, hogy képtelen vagyok folytatni. Aztán mégis ment mindig. Mert az edző ott állt mellettünk, és motivált. Nem kellett megszólalnia, elég volt a jelenléte is sokszor.

Persze előfordult, hogy kaptunk verbális megerősítést is. Egy „ügyes voltál”-nak felbecsülhetetlen értéke volt. Van. Az edzők profin adagolják a dicséretet. Sosem veszít az értékéből, és mindig a legjobbkor jön. Például abban a pillanatban, amikor az ember elhatározza, hogy semmiképpen sem futja le az utolsó kört, kizárt, hogy még egyszer eltáncolja ugyanazt a koreográfiát, lehetetlen, hogy még egy sorozatot csinál a gyilkos hasizom gyakorlatból. Szóval a jó témavezető is ilyen. Életben tart. Őrzi a lelkesedést. Nem hagyja, hogy belebukjak. Akkor, mindig pontosan akkor dicsér, amikor már épp feladni készülnék.

Nagyon sok időm volt megtanulni, hogy egy jó edző egészen megváltoztatja az ember életét. És ez mindig annyira fantasztikus. 

Nem szeretek kategóriákba passzírozni embereket. Nem igazán értem azt sem, hogy miért van nőnap, ha férfinap nincs, miért van anyák napja, ha apák napja nincs. És nem gondolom, hogy bármilyen formában megragadható lenne a nőiség, hiszem ellenben, hogy mindenki másképp éli meg a sajátját. Bizonyosan akad, aki akkor érzi magát a legnőiesebbnek, amikor egy másik kicsi szív dobog az övé alatt, és ő mindenhol kigömbölyödik. Mások biztos akkor, amikor a mellkasukon szuszog a néhány perce született kisbabájuk. Talán sok nő akkor önmaga igazán, amikor a karrierje ível felfelé, és a szakmai sikereire büszke. Én nem tudom. 

Én sosem szerettem a sztereotipikus kislányos, csajos, vagy nőies ruhákat, játékokat, sportokat. Farsangon sosem öltöztem hercegnőnek, vagy királylánynak, egyszer ugyan kötéltáncos voltam, de emlékszem, a harcos Holdtündér maszkjára vágytam, de valamiért ez kivitelezhetetlen volt akkor, így maradt a cirkuszi akrobata. Természetesen szó sem lehetett rózsaszín tütüről, megelégedtem a zöld tornadresszel, és valami lilás pörgős szoknyával. Nekem azt is mondogatták, hogy a nagylányok nem sírnak. Nem szerettem főzőset játszani, de szerettem beülni a paravánok mögé – csak úgy beszélgetni. Alig-alig babáztam, de a bátyáméktól örökölt várat bőszen védtem a kis műanyag katonákkal. Az unokatesómmal fociztam, tollasoztam. 

Később lányregények helyett versesköteteket olvastam, csinos szoknyák helyett olyan nadrágokban jártam, amelyeket nem sajnált anya, ha bajuk esett. Nem nagyon érdekelt a divat, semmilyen téren, fogalmam sem volt a legmenőbb énekesek, színészek nevéről, alig-alig olvastam a legtrendibb újságokat. Egy születésnapomra rózsaszín képeslapot kaptam, Disney-hercegnőkkel. Félmosollyal megköszöntem, és nem nagyon értettem az egészet. Dunsztom sem volt még arról, hogy mi az a gender, meg mik azok a sztereotípiák, de motoszkált már a fejemben, hogy nekem semmi kedvem Disney-hercegnőnek lenni. 

Én tudós akartam lenni, tanár, kutató. Valamilyen tudomány szerelmese, szakkönyveket akartam bújni, új dolgokat mondani valamiről. Szent meggyőződésem volt, hogy ehhez semmi szükség nincs rózsaszínre, meg trendiségre. Valahogy összekapcsolódott a fejemben ez a kettő a nőiességgel, a nőiséggel. Sokat kellett alakulnom ahhoz, hogy ne ítélkezzek én magam is. Kellettek emberek, akik segítettek megérteni, hogy lehet egy nőnek egyik kezében nyelvészkönyv, a másikban szemhéjtus. Formálódtam, gondolkodtam, figyeltem, és megértettem, hogy ezek nem is igazán külső dolgok.

A legsugárzóbb nők, akikkel találkoztam, nem feltétlenül voltak szépek. Nem voltak álom-alakúak, babaarcúak. Nem volt csodaszép hajuk, vagy hibátlan bőrük. Nem voltak mindannyian fiatalok. Valami egészen mástól voltak gyönyörűek. Mindannyian mástól.

Egyikük attól, hogy megszült engem, és egész életemben féltőn gondoskodott rólam. Az ő arcára ez varázsol szépséget. Rajta csinosabban áll egy melegítőfelső, mint egy hercegnőn a kisestélyi. semmi szüksége ékszerekre, sminkre, fodrászra, ő nekem úgy szép, gyűrötten, fáradtan, amilyen minden nap végére.

Volt aki az életigenléstől volt gyönyörű. Semmi nyomot nem hagyott rajta az élete, ami nem volt egyszerű. Minden gondot, problémát, hibát kinevetett, semmiféle tragédiát nem ismert, nem vett komolyan. Olyan elemi erővel ünnepelte az Életet, hogy ösztönösen kacagtam mellette. Sugárzó személyiség volt, és képes volt szeretni. Saját magát is, és másokat is.

Ismerek olyat, aki az esze miatt csodaszép. Meg önmaga miatt. Ragyog, és tündököl. Ösztönösen stílusos, és folyamatosan árad belőle valami nagyon rejtélyes, megfejthetetlennek tűnő méltóság. Lapos sarkú cipőben is vonul, és a legnagyobb természetességgel tud a legkomplikáltabb tudományos kérdésekről is beszélni. Nagyon emberi, mégis nagyon megfoghatatlan.

Akad olyan nő is, aki olyan energikus, hogy egyszerűen sodródom vele. Szépnek látom, mert elszánt, kitartó, és sosem akar másnak tűnni, mint amilyen. Kacagva lép át a konvenciók fölött, és kineveti azokat, akiket megbotránkoztat. Amit csinál annyira őszinte, annyira érdek nélküli, hogy fogalmam sincs, hogyan lehet nem szeretni.

És hát van aki egyszerűen csak káprázatos. Nincs rá magyarázat. Nem lehet "boncolni", részekre szedni, egyszerűen tökéletes, úgy, ahogy van. Nem tudja, hogy ilyen. Nem törekszik rá, nem tudatosan éli meg, egyszerűen csak látják rajta mások. Talán elégedetlen, talán bizonytalan, de csak mert fogalma sincs róla, milyen varázslatos harmónia árad belőle, a felszínen kavargó zaklatottság mögül.

Nem tudom, miben áll a nőiség. Azt tudom, hogy a női sokféleség lenyűgöző, és hogy minden nő megérdemelné, hogy a tükörben ne túl nagy feneket, túl kis melleket, túl kerek arcot, túl kiálló csontokat, túl vékonyszálú hajat, túl kis szemeket, hanem egy csodát lásson. És nem csak ma, hanem minden áldott nap.   

„Olvad a hó, tavasz akar lenni.
Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
Pehely vagyok, olvadok a hóval,
mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.
Mire a madarak visszatérnek,
szikkad a föld, hire sincs a télnek...”

Most őszi a tavasz. Itt kering folyamatosan a nyomasztó elmúlás, és egyszerűen nincs sem időnk, sem erőnk felocsúdni a fojtogató döbbenetből. Most nyoma sincs a bujkáló napsütésnek, az incselkedő szélnek, a fátyolos madárdalnak, egyszerűen csak sötét szürkeség van, és mélyrepülés. Szorongó várakozás valami jobbra, valami teljesre. Körülnézek, és várom, hogy mindenki jól legyen. És semmi, csak félig-lenyelt könnyezés, düh, elfojtott feszültség. Csömör, undor, grimaszok. 

Körülnézek, és várom, hogy valaki jól legyen. Hátha, egyszercsak...

Várom, hogy jól legyek én is, újra, és jöjjön valami felhőszakadás, vagy hurrikán, ami átmossa a levegőt, és kipucolja a túlságosan sok keserűséget. Addig hadd folyjon el az idő, hadd peregjenek szét a percek. Amíg nem történik valami jó, addig nem is akarok tudni arról, hogy mi történik. Nincs kedvem görcsösen belekapaszkodni semmibe, nincs kedvem megalázkodni már, nincs kedvem betörni, behódolni. Nincs kedvem taktikázni.

Nem akarok őszi tavaszt. Tavaszi tavaszt akarok, aki végigsimít a karomon, úgy, hogy beleborzongok. Olyan napsütésre vágyom, amitől érzem, hogy élek. Olyan szelet szeretnék, ami nem tép a hajamba, hanem csak hozzám bújik, mint egy kismacska.  Nem akarok kényszerből tenni semmit, nem akarok kedvetlenül ténferegni, nem akarok félmunkát végezni, és nem akarok ürességet. 

Tulajdonképpen a tükörből várom a megerősítő mosolyt. Talán nem is olyan nehéz elindulni. Felfelé. Talán mire felérek, úgy lesz, ahogy óvodásként képzeltem: kamilla virágzik majd a felhők szélén, és a levegőt frissen mosott ruhák illata lengi be. És csend lesz. Meg boldogság. És elolvad végre a melankólia... 

A boldogság furcsa. Mindig is így gondoltam. Keressük, vadásszuk, egész életünkben törekszünk rá, de fogalmunk sincs, mi is az. Én sem tudom. Nincs rá definíció, ahogy a többi esszenciális fogalomra sincs. De valahogy olyan jó megragadni. Nem kell pontosan, nem kell kimerítően, csak halványan körvonalazni. És csak ha jól esik. Vannak emlékeim róla. Vakuemlékek. Az augusztusi nap, amikor vörösre festi az összes napraforgót, a júliusi eső, amikor bőrig áztat, az órákig tartó táncolás a fűben, mezítláb. Egy mosolygó, barna szempár, a finom ébresztgetés. Az életre hívás. Ahogy ébredezek. Nemcsak reggel, hanem úgy általában. Ahogy kezd kinyílni a szemem, ahogy kezdek érezni, olvadni, nyílni. Ahogy egészen finoman lebegnek körülöttem a fények, a hangok, minden olyan finom.

Kisgyerekként sokszor voltam egészen gondtalan. Játék közben semmi sem érdekelt, úgy elmerültem a saját kreált világomban. Jó volt, emlékszem. Az unokaöcsémet figyelem. Kicsi még, alig tud beszélni. Tele van energiával. Ha boldog, nevet, ha szomorú, sír. Irigylem az őszinteségét. Mindig kéri, hogy játsszunk Vele, nem volt ez másként ma sem. Ott ültem vele a kis szőnyegen, és rengeteg szappanbuborékot fújtunk. A lámpafény színt adott nekik. Úgy ültem ott, mint egy gyerek. Figyeltem a minigömböket. Brainstroming. Csillagpuha este, epres fogkrém, megcsillanó vízcseppek a tűzliliomon, smaragdfű, testmeleg, ringatás, mentolos puszik, tört napfény, nyűgös ébredés, nyakig húzott takaró, teagőz, csokikrém, szülinap. Az unokaöcsém vékonyka hangjára eszméltem. Valamit meg akart mutatni, fogta a kezemet, és húzott magával. Felkaptam az ölembe, kicsit játszottam vele, csiklandoztam, kacagott.

Egy olasz dalban hallottam, hogy a boldogság hangos. Most kiabálni szeretnék, hogy hallja mindenki. 

Hogy tudom. Tudom, mi a boldogság. Újra tudom!

„Érzem, így most ez jó,
Ami rég volt, mind elmúlt,
és nem kell rá szó
Bőröm fújja a szél
Bizsereg berezeg ezer és ezeregy sejtem
érzi hogy él"

Néha annyira kétségbe esek, hogy sírni tudnék, és fogalmam sincs, hogyan tovább. Apróságok miatt is. Kiömlik a tea, eltörik egy pohár, vacakol a Neptun. Megijedek. Visszahőkölök. Egészen kislány lehettem, amikor először vízibicikliztem a szüleimmel. Kicsit féltem, mert a tó vize mély volt, és dühös kék, de azért vágytam belelógatni a lábamat. Épphogy a víz felszínét érintettem, a szüleim aggódva dorgáltak meg, hogy ne lógassam a lábam a vízbe, mert rátekeredik a hínár, lehúz, és belefulladok. A fejemben mindenféle szörnyűség megjelent akkor, csavarodó, fojtogató indák, fuldoklás, kapálózás. Így képzelem most is a szorongást. Felkúszik a lábamon, átfonja a combjaimat, a hasamon tekeredik, elér a nyakamig, és fojtogat, én pedig nem tudok ellene tenni. Hiába feszegetném le magamról, szorosan tart. Néha még akkor sem enged el, ha ellazulok. A legrosszabb mégis az, hogy ez az egész bent van. Bennem. De meg is nyugszom ettől. Én irányítom. Tudom irányítani. Rengeteg idő, rengeteg csalódás, és rengeteg beszélgetés után kezdtem megérteni: nincs kudarc, csak tapasztalat. Nem lehet minden választani, nem kell mindenbe beletörődni.  Sokat hallottam, hogy „légy szelíd”, aztán a Makrában azt olvastam: „Vagy akarsz valamit, akkor vállalod a rizikót, vagy nem akarsz. Beszariságból még nem született semmi.” És azóta kicsit kevésbé félek. Ritkábban kap el a kétségbeesés, és bátrabban kiállok azért, ami fontos nekem. Nem akarok beletörni. Akarok a saját elveim harcosa lenni, és nem belenyugodni abba, hogy nem alakíthatok a világon. Nem megváltani szeretném, csak egyszerűen egy kicsit jobbá tenni. És senkinek nem hiszem el, hogy ez lehetetlen. Ha majd egyszer rend lesz bennem, akkor el is kezdem. Addig a saját indáimmal harcolok, a saját utamat keresem. Meg a békémet. Mostanában sokkal könnyebb. Annyi sűrített szépséget kapok, hogy csordultig töltődöm belőlük, annyi szeretetet, hogy a szívem majd’ szétveti a mellkasomat. Az indák, melyek belőlem nőnek, kezdenek átalakulni, valami másféle növénnyé, virággá. Lassan bontja a szirmait, de már most is tündököl.
 Igen. Azt hiszem, most így jó.
 Igen. Most így jó.
Most.
Így.
Jó.

Pszeudo

I.

Hát így is lehet.
Azt hiszed – elhiszed – valamit te is érsz,
hogy most jó. Nagy a szív, valahogy beleférsz,
odabújsz, és vágyod a melegét.
Ne hidd el, nem lehetsz több, mint a
Nagy Szerelem mása,
fájdalomtompító, érezze, meg lássa
hogy nincs olyan egyedül.   

Nem marad semmi más, csak a szó, csak a szó,
nem vagy jó szerető, sem puha takaró.
Élnél, lépni vágysz, de a múlt visszaránt,
nem tölthetsz ki semmilyen fájdalmas, nagy hiányt.

Hiába próbálod, emelni nem lehet,
ledönthetsz falakat, feladhatsz elveket,
Őt köti a mindig-vágyott, az örök-szeretett,
fogja a kezedet, viseli nevedet,
de őhozzá vágyik.
De ne haragudj rá.
Takard be, ha fázik.

Az árnyak. Intenek, mint a régi barátok.
Csak úgy,
mellékesen, heccből rúgnak beléd.
Kedvesek.
Megsúgják, hogy
nem voltál, nem is vagy,
és nem is lehetsz
e l é g.

II.

Feltűnsz – eltűnsz.
Mindig azelőtt, hogy kigömbölyödnék
az ölelésedtől, puha szavaidtól,
fényes mosolyodtól,
mint a Hold.
Éppen azelőtt. És míg nem vagy, csak
ürülök meg fogyok. Egész keskeny leszek,
kifakulok, kopok. És hát… várlak vissza.
A bőröm szikes talaj, azonnal beissza
minden drága csepped.
És félek. Félek, hogy túl komolyan vetted,
mikor bántottalak, mikor gonosz voltam.
Pedig sosem Veled – magammal harcoltam…

Az alkony ködbe borult,
a kétség visszavonult, lassan
éjsötét tintát fröcsköl az égre
az éjjel. A nevedet ragyogják
néma fonémák.
Apró csillagok, tündöklő fénnyel. 

„Vannak helyek, amelyeknek már puszta említése vándorkedvvel tölti el a szívünket.”

/Hans Christian Andersen/

Sokáig nem értettem. Túl korai volt London, meg Párizs. Most visszavágyom, mert elszalasztottam belőlük a lényeget. Nem tudtam, mi az a Moulin Rouge, az Eiffel-toronyból is csak annyit láttam, hogy szép. Nehezen tudom felidézni az élményt. Brüsszelből is csak egy-két képkocka maradt meg. Arra emlékszem, hogy jól éreztem magam, és hogy túl fiatal voltam még, hogy ennyi szépséget befogadjak. Németország már jóval közelibb: a zuhogó, meleg eső, a virágzó rododendronok. A kedves eladó a gumicukor boltban, a bizarr kolbászok, furcsa pudingok, a rendezett kis porták, a kerítés nélküli házak. Galambok mindenhol.

Olaszország megmaradt. Szerintem örökre. Tulajdonképpen majdnem minden perce. Lélegzetelállító volt, a Pozzo-freskó alatt, a Sixtus-kápolnában potyogtak a könnyeim. A Colosseum lenyűgözött. Elképesztő az a reneszánsz-barokk pompa. Szinte érzem még a kávé ízét a számban. Nem ettünk pizzát, sem gelato-t, nem ittunk limoncello-t, nem fürödtünk a tengerben, de valami olyasmit kaptunk, amit sosem felejtünk el. Assisiben megállt az idő, de még valamikor századokkal ezelőtt. Minden tiszta, és egyszerű. A Toszkán táj csodaszép, és igenis másképp süt, melegít a nap ott.

Mostmár értem. Értem az utazás varázsát, az idegen izgalmasságát, az új érdekességét. Utazni jó, és jó elmerülni a másfélében. De mennyire más egy nyári utazás, épp csak egy hétre, barátokkal, ismerősökkel, mint egy nagy utazás, egyedül. Még itthon is elveszettnek érzem magam néha. Jó, ha van valaki mellettem. Szóval így utazni – egyedül – nagy bátorság. És minden bizonnyal fantasztikus élmény. A saját határainkat így felfedezni, magunkat ilyen mélyen megismerni csodálatos lehet.

És hát hova, ha nem Amerikába? Már ezt is értem, hogy miért annyira vágyott. És hogy mi van ott, ami nincs itt. Mintha én utaznék oda, olyan izgatott vagyok. Az Indiana University honlapját nézegetem, és csak csodálkozom. Néha halkan megjegyzem, hogy „ez egyszerűen hihetetlen!”. Tulajdonképpen tényleg az. Hogy egy más világ. Hogy ott annyira természetes, ami itt még majdnem ismeretlen. Egy kicsit aggódom. Meg hát várom is. És nagyon kíváncsi vagyok. És amikor eszembe jut, elmosolyodok. Nem utazom, de talán megszűrve én is kapok majd egy kis Amerikát. 

én a mindened akarok lenni
azonnal, és megalkuvás nélkül
úgy, hogy aki tudja, aki érti
beleszédül, úgy, mint ahogy még senki nem
volt tiéd sosem, úgy hogy minden végletesen póz
nélküli legyen, hogy áradjon, mosson el mindet ez a
varázs, hogy ne csak bőrig, csontig áztasson, vagy tüzet
gyújts, leszek én a parázs vess máglyádra, zárj be egy végvárba
fess rám egy arcképet, mázolj rám szépséget, ne várj, míg megszárad, tépj
el, mint rongyvásznat, vagy ijessz meg, hagyj magamra, olyan sokáig, hogy féljek,
vagy szoríts úgy, hogy fájjon, csókolj úgy, hogy égjen, mindegy, csak érezzem, melletted, hogy ÉLEK

Gyermekké tettél.
Az érzés megijeszt: nem olyan, mint vártam.
Felállok. Indulnék. Összecsuklik lábam.
A szavak idegenek. Nem találom őket.
A félelmeim óriás szörnyeteggé nőnek,
összegömbölyödök. Magzatpózban sírok.
Segíts megnyugodnom. Egyedül nem bírok.
Szeretnék az öledbe bújni minden éjjel,
csak hogy ne feszíthessen ilyen nagyon széjjel
az összes furcsaság.
Tompa fényjel
hogy
Gyermekké teszel.
A valóságokból csak a miénk marad.
Figyellek. Csodállak. Iszom minden szavad.
Belédfeletkezem, mint régen a játékba,
így lassabban borul rám az éjjel árnyéka.
A biztonság. Kezdem érezni, hogy átfon.
Mucha-lányok vagyunk százszor százas vásznon.
Így növünk fel, így együtt. Időtlenné válunk,
és hatalmassá, mint az angyalok, úgy szállunk,
messzire, mindentől.
E g y m á s s á válunk.