„És haladj csak tovább... Nagyon fontos témán dolgozol szerintem!”

Dolgozom. Úgy rendesen, tisztességesen. Na, nem pénzért, valami egészen másért. Egy év bizonytalankodás után ugyanott kötöttem ki, ahonnan indultam. Furcsa. Olyan megmosolyogtató, mennyi keresgélés, mennyi tanakodás után határoztam el, végül merre is induljak. Szóval elindultam, de még így is furcsa volt, mert belecsöppentem egy olyan ijesztően komplikáltnak tűnő világba, amit megérteni talán sosem fogok. Mindenfelé műszerek, meg kísérletek, kérdőívek, adatok, statisztikák, kisbabák, akik nem beszélnek, emberek, akik beszélnek, hálózatmodellek, fogalmak… Volt, hogy arra gondoltam, még belekezdeni sem érdemes, mert nem vagyok képes itt kiigazodni egyedül, egyszerűen pánikba esek, és hátrálni kezdek valami biztonságosabb, egyszerűbb, és jóval haszontalanabb világ felé.

Aztán győzött a csakazértis. Meg a bizonyítási vágy. Meg a rengeteg érdekesség. Ahogy elkezdtem óvatosan olvasgatni, keresgélni, egyre jobban lenyűgözött ez az egész, megszerettem, hogy ilyen életszerű, hogy megfogható, hogy hasznos. Mint amikor az ember új sportba kezd, az első néhány alkalommal minden idegen neki, nem tudja elkapni a ritmust, idegen neki minden lépés, nem érez semmit, csak azt, hogy szeretné ő csinálni, de hogyan? Aztán kezd megbarátkozni mindennel, és egy idő után esze ágában sincs az utolsó sorba állni. Igen, épp ilyen érzés.

És a jó témavezető épp olyan, mint egy jó edző. Mindig sportoltam, volt jó edzőm, nem is egy. Csodáltam is őket az elszántságuk, a hitük, a kitartásuk miatt. A szigorúságot elviseltem, értettem a funkcióját. És hálás voltam nagyon, hogy hittek bennem. Tudtam, hogy így volt. ha nem mondták, akkor is. Gyűlöltem repülőzni. Hasra kellett feküdni a friss fűben, majd tapsra felállni, és átsprintelni a pálya túlsó végébe. Az első öt-hat után szúrt az oldalam mindig, és rengetegszer hittem, hogy képtelen vagyok folytatni. Aztán mégis ment mindig. Mert az edző ott állt mellettünk, és motivált. Nem kellett megszólalnia, elég volt a jelenléte is sokszor.

Persze előfordult, hogy kaptunk verbális megerősítést is. Egy „ügyes voltál”-nak felbecsülhetetlen értéke volt. Van. Az edzők profin adagolják a dicséretet. Sosem veszít az értékéből, és mindig a legjobbkor jön. Például abban a pillanatban, amikor az ember elhatározza, hogy semmiképpen sem futja le az utolsó kört, kizárt, hogy még egyszer eltáncolja ugyanazt a koreográfiát, lehetetlen, hogy még egy sorozatot csinál a gyilkos hasizom gyakorlatból. Szóval a jó témavezető is ilyen. Életben tart. Őrzi a lelkesedést. Nem hagyja, hogy belebukjak. Akkor, mindig pontosan akkor dicsér, amikor már épp feladni készülnék.

Nagyon sok időm volt megtanulni, hogy egy jó edző egészen megváltoztatja az ember életét. És ez mindig annyira fantasztikus.