„Érzem, így most ez jó,
Ami rég volt, mind elmúlt,
és nem kell rá szó
Bőröm fújja a szél
Bizsereg berezeg ezer és ezeregy sejtem
érzi hogy él"

Néha annyira kétségbe esek, hogy sírni tudnék, és fogalmam sincs, hogyan tovább. Apróságok miatt is. Kiömlik a tea, eltörik egy pohár, vacakol a Neptun. Megijedek. Visszahőkölök. Egészen kislány lehettem, amikor először vízibicikliztem a szüleimmel. Kicsit féltem, mert a tó vize mély volt, és dühös kék, de azért vágytam belelógatni a lábamat. Épphogy a víz felszínét érintettem, a szüleim aggódva dorgáltak meg, hogy ne lógassam a lábam a vízbe, mert rátekeredik a hínár, lehúz, és belefulladok. A fejemben mindenféle szörnyűség megjelent akkor, csavarodó, fojtogató indák, fuldoklás, kapálózás. Így képzelem most is a szorongást. Felkúszik a lábamon, átfonja a combjaimat, a hasamon tekeredik, elér a nyakamig, és fojtogat, én pedig nem tudok ellene tenni. Hiába feszegetném le magamról, szorosan tart. Néha még akkor sem enged el, ha ellazulok. A legrosszabb mégis az, hogy ez az egész bent van. Bennem. De meg is nyugszom ettől. Én irányítom. Tudom irányítani. Rengeteg idő, rengeteg csalódás, és rengeteg beszélgetés után kezdtem megérteni: nincs kudarc, csak tapasztalat. Nem lehet minden választani, nem kell mindenbe beletörődni.  Sokat hallottam, hogy „légy szelíd”, aztán a Makrában azt olvastam: „Vagy akarsz valamit, akkor vállalod a rizikót, vagy nem akarsz. Beszariságból még nem született semmi.” És azóta kicsit kevésbé félek. Ritkábban kap el a kétségbeesés, és bátrabban kiállok azért, ami fontos nekem. Nem akarok beletörni. Akarok a saját elveim harcosa lenni, és nem belenyugodni abba, hogy nem alakíthatok a világon. Nem megváltani szeretném, csak egyszerűen egy kicsit jobbá tenni. És senkinek nem hiszem el, hogy ez lehetetlen. Ha majd egyszer rend lesz bennem, akkor el is kezdem. Addig a saját indáimmal harcolok, a saját utamat keresem. Meg a békémet. Mostanában sokkal könnyebb. Annyi sűrített szépséget kapok, hogy csordultig töltődöm belőlük, annyi szeretetet, hogy a szívem majd’ szétveti a mellkasomat. Az indák, melyek belőlem nőnek, kezdenek átalakulni, valami másféle növénnyé, virággá. Lassan bontja a szirmait, de már most is tündököl.
 Igen. Azt hiszem, most így jó.
 Igen. Most így jó.
Most.
Így.
Jó.