A boldogság furcsa. Mindig is így gondoltam. Keressük, vadásszuk, egész életünkben törekszünk rá, de fogalmunk sincs, mi is az. Én sem tudom. Nincs rá definíció, ahogy a többi esszenciális fogalomra sincs. De valahogy olyan jó megragadni. Nem kell pontosan, nem kell kimerítően, csak halványan körvonalazni. És csak ha jól esik. Vannak emlékeim róla. Vakuemlékek. Az augusztusi nap, amikor vörösre festi az összes napraforgót, a júliusi eső, amikor bőrig áztat, az órákig tartó táncolás a fűben, mezítláb. Egy mosolygó, barna szempár, a finom ébresztgetés. Az életre hívás. Ahogy ébredezek. Nemcsak reggel, hanem úgy általában. Ahogy kezd kinyílni a szemem, ahogy kezdek érezni, olvadni, nyílni. Ahogy egészen finoman lebegnek körülöttem a fények, a hangok, minden olyan finom.

Kisgyerekként sokszor voltam egészen gondtalan. Játék közben semmi sem érdekelt, úgy elmerültem a saját kreált világomban. Jó volt, emlékszem. Az unokaöcsémet figyelem. Kicsi még, alig tud beszélni. Tele van energiával. Ha boldog, nevet, ha szomorú, sír. Irigylem az őszinteségét. Mindig kéri, hogy játsszunk Vele, nem volt ez másként ma sem. Ott ültem vele a kis szőnyegen, és rengeteg szappanbuborékot fújtunk. A lámpafény színt adott nekik. Úgy ültem ott, mint egy gyerek. Figyeltem a minigömböket. Brainstroming. Csillagpuha este, epres fogkrém, megcsillanó vízcseppek a tűzliliomon, smaragdfű, testmeleg, ringatás, mentolos puszik, tört napfény, nyűgös ébredés, nyakig húzott takaró, teagőz, csokikrém, szülinap. Az unokaöcsém vékonyka hangjára eszméltem. Valamit meg akart mutatni, fogta a kezemet, és húzott magával. Felkaptam az ölembe, kicsit játszottam vele, csiklandoztam, kacagott.

Egy olasz dalban hallottam, hogy a boldogság hangos. Most kiabálni szeretnék, hogy hallja mindenki. 

Hogy tudom. Tudom, mi a boldogság. Újra tudom!