Nem szeretek kategóriákba passzírozni embereket. Nem igazán értem azt sem, hogy miért van nőnap, ha férfinap nincs, miért van anyák napja, ha apák napja nincs. És nem gondolom, hogy bármilyen formában megragadható lenne a nőiség, hiszem ellenben, hogy mindenki másképp éli meg a sajátját. Bizonyosan akad, aki akkor érzi magát a legnőiesebbnek, amikor egy másik kicsi szív dobog az övé alatt, és ő mindenhol kigömbölyödik. Mások biztos akkor, amikor a mellkasukon szuszog a néhány perce született kisbabájuk. Talán sok nő akkor önmaga igazán, amikor a karrierje ível felfelé, és a szakmai sikereire büszke. Én nem tudom. 

Én sosem szerettem a sztereotipikus kislányos, csajos, vagy nőies ruhákat, játékokat, sportokat. Farsangon sosem öltöztem hercegnőnek, vagy királylánynak, egyszer ugyan kötéltáncos voltam, de emlékszem, a harcos Holdtündér maszkjára vágytam, de valamiért ez kivitelezhetetlen volt akkor, így maradt a cirkuszi akrobata. Természetesen szó sem lehetett rózsaszín tütüről, megelégedtem a zöld tornadresszel, és valami lilás pörgős szoknyával. Nekem azt is mondogatták, hogy a nagylányok nem sírnak. Nem szerettem főzőset játszani, de szerettem beülni a paravánok mögé – csak úgy beszélgetni. Alig-alig babáztam, de a bátyáméktól örökölt várat bőszen védtem a kis műanyag katonákkal. Az unokatesómmal fociztam, tollasoztam. 

Később lányregények helyett versesköteteket olvastam, csinos szoknyák helyett olyan nadrágokban jártam, amelyeket nem sajnált anya, ha bajuk esett. Nem nagyon érdekelt a divat, semmilyen téren, fogalmam sem volt a legmenőbb énekesek, színészek nevéről, alig-alig olvastam a legtrendibb újságokat. Egy születésnapomra rózsaszín képeslapot kaptam, Disney-hercegnőkkel. Félmosollyal megköszöntem, és nem nagyon értettem az egészet. Dunsztom sem volt még arról, hogy mi az a gender, meg mik azok a sztereotípiák, de motoszkált már a fejemben, hogy nekem semmi kedvem Disney-hercegnőnek lenni. 

Én tudós akartam lenni, tanár, kutató. Valamilyen tudomány szerelmese, szakkönyveket akartam bújni, új dolgokat mondani valamiről. Szent meggyőződésem volt, hogy ehhez semmi szükség nincs rózsaszínre, meg trendiségre. Valahogy összekapcsolódott a fejemben ez a kettő a nőiességgel, a nőiséggel. Sokat kellett alakulnom ahhoz, hogy ne ítélkezzek én magam is. Kellettek emberek, akik segítettek megérteni, hogy lehet egy nőnek egyik kezében nyelvészkönyv, a másikban szemhéjtus. Formálódtam, gondolkodtam, figyeltem, és megértettem, hogy ezek nem is igazán külső dolgok.

A legsugárzóbb nők, akikkel találkoztam, nem feltétlenül voltak szépek. Nem voltak álom-alakúak, babaarcúak. Nem volt csodaszép hajuk, vagy hibátlan bőrük. Nem voltak mindannyian fiatalok. Valami egészen mástól voltak gyönyörűek. Mindannyian mástól.

Egyikük attól, hogy megszült engem, és egész életemben féltőn gondoskodott rólam. Az ő arcára ez varázsol szépséget. Rajta csinosabban áll egy melegítőfelső, mint egy hercegnőn a kisestélyi. semmi szüksége ékszerekre, sminkre, fodrászra, ő nekem úgy szép, gyűrötten, fáradtan, amilyen minden nap végére.

Volt aki az életigenléstől volt gyönyörű. Semmi nyomot nem hagyott rajta az élete, ami nem volt egyszerű. Minden gondot, problémát, hibát kinevetett, semmiféle tragédiát nem ismert, nem vett komolyan. Olyan elemi erővel ünnepelte az Életet, hogy ösztönösen kacagtam mellette. Sugárzó személyiség volt, és képes volt szeretni. Saját magát is, és másokat is.

Ismerek olyat, aki az esze miatt csodaszép. Meg önmaga miatt. Ragyog, és tündököl. Ösztönösen stílusos, és folyamatosan árad belőle valami nagyon rejtélyes, megfejthetetlennek tűnő méltóság. Lapos sarkú cipőben is vonul, és a legnagyobb természetességgel tud a legkomplikáltabb tudományos kérdésekről is beszélni. Nagyon emberi, mégis nagyon megfoghatatlan.

Akad olyan nő is, aki olyan energikus, hogy egyszerűen sodródom vele. Szépnek látom, mert elszánt, kitartó, és sosem akar másnak tűnni, mint amilyen. Kacagva lép át a konvenciók fölött, és kineveti azokat, akiket megbotránkoztat. Amit csinál annyira őszinte, annyira érdek nélküli, hogy fogalmam sincs, hogyan lehet nem szeretni.

És hát van aki egyszerűen csak káprázatos. Nincs rá magyarázat. Nem lehet "boncolni", részekre szedni, egyszerűen tökéletes, úgy, ahogy van. Nem tudja, hogy ilyen. Nem törekszik rá, nem tudatosan éli meg, egyszerűen csak látják rajta mások. Talán elégedetlen, talán bizonytalan, de csak mert fogalma sincs róla, milyen varázslatos harmónia árad belőle, a felszínen kavargó zaklatottság mögül.

Nem tudom, miben áll a nőiség. Azt tudom, hogy a női sokféleség lenyűgöző, és hogy minden nő megérdemelné, hogy a tükörben ne túl nagy feneket, túl kis melleket, túl kerek arcot, túl kiálló csontokat, túl vékonyszálú hajat, túl kis szemeket, hanem egy csodát lásson. És nem csak ma, hanem minden áldott nap.