„Olvad a hó, tavasz akar lenni.
Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
Pehely vagyok, olvadok a hóval,
mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.
Mire a madarak visszatérnek,
szikkad a föld, hire sincs a télnek...”

Most őszi a tavasz. Itt kering folyamatosan a nyomasztó elmúlás, és egyszerűen nincs sem időnk, sem erőnk felocsúdni a fojtogató döbbenetből. Most nyoma sincs a bujkáló napsütésnek, az incselkedő szélnek, a fátyolos madárdalnak, egyszerűen csak sötét szürkeség van, és mélyrepülés. Szorongó várakozás valami jobbra, valami teljesre. Körülnézek, és várom, hogy mindenki jól legyen. És semmi, csak félig-lenyelt könnyezés, düh, elfojtott feszültség. Csömör, undor, grimaszok. 

Körülnézek, és várom, hogy valaki jól legyen. Hátha, egyszercsak...

Várom, hogy jól legyek én is, újra, és jöjjön valami felhőszakadás, vagy hurrikán, ami átmossa a levegőt, és kipucolja a túlságosan sok keserűséget. Addig hadd folyjon el az idő, hadd peregjenek szét a percek. Amíg nem történik valami jó, addig nem is akarok tudni arról, hogy mi történik. Nincs kedvem görcsösen belekapaszkodni semmibe, nincs kedvem megalázkodni már, nincs kedvem betörni, behódolni. Nincs kedvem taktikázni.

Nem akarok őszi tavaszt. Tavaszi tavaszt akarok, aki végigsimít a karomon, úgy, hogy beleborzongok. Olyan napsütésre vágyom, amitől érzem, hogy élek. Olyan szelet szeretnék, ami nem tép a hajamba, hanem csak hozzám bújik, mint egy kismacska.  Nem akarok kényszerből tenni semmit, nem akarok kedvetlenül ténferegni, nem akarok félmunkát végezni, és nem akarok ürességet. 

Tulajdonképpen a tükörből várom a megerősítő mosolyt. Talán nem is olyan nehéz elindulni. Felfelé. Talán mire felérek, úgy lesz, ahogy óvodásként képzeltem: kamilla virágzik majd a felhők szélén, és a levegőt frissen mosott ruhák illata lengi be. És csend lesz. Meg boldogság. És elolvad végre a melankólia...