Pszeudo

I.

Hát így is lehet.
Azt hiszed – elhiszed – valamit te is érsz,
hogy most jó. Nagy a szív, valahogy beleférsz,
odabújsz, és vágyod a melegét.
Ne hidd el, nem lehetsz több, mint a
Nagy Szerelem mása,
fájdalomtompító, érezze, meg lássa
hogy nincs olyan egyedül.   

Nem marad semmi más, csak a szó, csak a szó,
nem vagy jó szerető, sem puha takaró.
Élnél, lépni vágysz, de a múlt visszaránt,
nem tölthetsz ki semmilyen fájdalmas, nagy hiányt.

Hiába próbálod, emelni nem lehet,
ledönthetsz falakat, feladhatsz elveket,
Őt köti a mindig-vágyott, az örök-szeretett,
fogja a kezedet, viseli nevedet,
de őhozzá vágyik.
De ne haragudj rá.
Takard be, ha fázik.

Az árnyak. Intenek, mint a régi barátok.
Csak úgy,
mellékesen, heccből rúgnak beléd.
Kedvesek.
Megsúgják, hogy
nem voltál, nem is vagy,
és nem is lehetsz
e l é g.

II.

Feltűnsz – eltűnsz.
Mindig azelőtt, hogy kigömbölyödnék
az ölelésedtől, puha szavaidtól,
fényes mosolyodtól,
mint a Hold.
Éppen azelőtt. És míg nem vagy, csak
ürülök meg fogyok. Egész keskeny leszek,
kifakulok, kopok. És hát… várlak vissza.
A bőröm szikes talaj, azonnal beissza
minden drága csepped.
És félek. Félek, hogy túl komolyan vetted,
mikor bántottalak, mikor gonosz voltam.
Pedig sosem Veled – magammal harcoltam…

Az alkony ködbe borult,
a kétség visszavonult, lassan
éjsötét tintát fröcsköl az égre
az éjjel. A nevedet ragyogják
néma fonémák.
Apró csillagok, tündöklő fénnyel.