„Légy szíves, szelídíts meg!”

/Exupéry/

 

Mindig szörnyen vad voltam. Anya nem győzött visszafogni kiskoromban, mert féktelenül játszottam, ugyanígy hisztiztem, kiabáltam, ugyanígy szerettem.  Nehezen értettem meg, hogy nem haraphatok bele anya kezébe olyan erősen, ahogy csak bírok, mert az neki fáj. A szülők persze fogtak, mérsékelni próbálták a vadságot, de nem igazán sikerült betörniük.

Általános iskolában kicsit megszeppentem, de egy idő után feléledt bennem a harcos. Nem volt ez jó. Rossz sem volt igazán. Egyszerűen ilyen voltam, az igazságtalanság mélységesen felháborított. Magamat is védtem, de ha valakit igazságtalanul bántottak, úgy küzdöttem, mintha az életem múlna rajta. Később is. A legkeményebb, legijesztőbb emberrel is vitába szálltam, és semmiféle félelmet nem éreztem. Szívügyem volt az igazság, az igazságosság. Valami elemi őserő hajt. Most is.

Gyűlölöm cipőbe bújtatni a lábamat, mindenféle póz teher is egyben. Húzom a szám, ha esernyőre van szükség, idegennek érzek mindent, ami elfedi azt, aki igazán vagyok. Ha dühös vagyok, elönti az arcomat a vér, és durvább vagyok, mint egy hurrikán. Ha szeretek, úgy szorítok, hogy nehéz a karjaim közül szabadulni. Az igazságtalanság láttán még most is ökölbe szorul a kezem.

Talán egy kicsit szeretnék szelídebb lenni. Ellenkezik a természetemmel, borzasztóan nehéznek érzem, de a bennem forrongó indulatok folyton robbannak, és ezzel nem csupán a saját életemet nehezítem meg. Türelmet, és önfegyelmet kell magamra erőltetnem, ha harmóniára vágyom. Nagy ár, de megéri. Azt hiszem. Talán mégis szükség van a kényelmetlen, de csinos magassarkúra, a némileg idegen, de hatásos kicsit hűvös, kicsit kimért beszédmódra, a kacagások helyett a visszafogott nevetésekre, a pezsdítő bőrig ázás helyett az esernyő védelmére. A távolságra.

Nem felrobbanni, ha valami iszonyat történik, nem sírni, ha valakit mások bántanak, nem bevonódni a mások fájdalmaiba, nem foglalkozni mások szenvedéseivel. Vagy csak épp annyira, hogy én ne sérüljek tőle. Nem tudom, mire kellene koncentrálnom. Talán elsősorban magamra. Talán mégsem annyira idegen ez. Talán tényleg jobb lenne.

De rengeteg minden van bennem. Szétfeszít. A szeretet, a csodálat, a bűvölet, az alázat, a vágy, a düh, a gyűlölet, az indulat, az irigység, a büszkeség, a szégyen, az öröm, az undor, a csömör, a kíváncsiság, a kudarcélmények, a sikerek, a bánat, a kirobbanó életöröm. Úgy kavarognak bennem, mint nyár végén a pitypangpelyhek a viharos szélben. Egyszerre látom az életet torokszorítóan gyönyörűnek, és elkeserítően kilátástalannak. Egyszerre látom az embereket rémisztően visszataszítónak, és elképesztően csodálatosnak.

Idő. Időt adok magamnak. És óvatosan próbálkozom. Olyan ez, mint végiggyalogolni a mérleghintán, vagy az iskolai gerendán anélkül, hogy leesnék róla. Minden lépésre figyelni kell, minden mozdulatot át kell gondolni, és óvatosan sétálni a túloldalra. Na és persze a segítő kezek is ott vannak. Jobbról-balról támasztanak, óvnak, vezetgetnek, ha kibillenek, visszaadják az egyensúlyomat. Nem hagynak lezuhanni.

Végigbukdácsolok ezen, mint a kisgyerek, mikor járni tanul. Talán eljön az az idő is, amikor egyedül, stabilan, emelt fővel, előre tekintve tudok sétálni. Esernyő, és magassarkú cipő nélkül.