Amikor kicsi voltam és még hittem a csodákban, anyáék mindig átvittek a szomszédba, amíg a karácsonyfát díszítették. Tisztán emlékszem az izgalomra, a jóleső várakozásra, a hirtelen az egekbe szökkenő pulzusomra, mikor ott álltam a parasztházunk ajtaja előtt, és tudtam, mindennél jobban tudtam, hogy ott fog várni egy gyönyörű feldíszített fa, alatta pedig az ajándékok, és tudtam, hogy azt az angyalkák hozták. vagy a Jézuska. Valójában mindegy volt. Kipirultam, annyira vágytam az ünneplésre, hogy jöjjenek a vendégek, hogy legyünk együtt, hogy bonthassam az ajándékokat, hogy átadhassam az enyémeket.

Aztán kezdett megkopni ez a gyermeki bódultság, évről évre változott az ünnep, elkezdtem látni. Hogy mennyire fárasztó az ünnepi készülődés, hogy mennyire nehéz összegyűjtögetni a pénzt az ajándékokra, hogy összetörnek a díszek néha, hogy sietni kell, ha melegen akarjuk tálalni azt a krumplit, hogy még utána el kell mosogatni. Évről évre világosabbá vált, hogy a karácsonyfa nem túl kedves dolog a természettel szemben, hogy nem mindig örül mindenki az ajándéknak, hogy karácsonykor is össze lehet veszni.

Aztán elgondolkodtam. Egy szem hó sem esett idén. Egyszer anyával siettünk haza az óvodából. Hatalmas pelyhekben hullt a hó, én pedig fázósan bújtam az anyukámhoz. Egyszer apával építettünk hatalmas hóembereket az udvaron, máskor az unokatestvéremmel hógolyóztam odakint. A bátyámék egy karácsonyi este tanították meg nekem hatalmas nevetések közepette, hogy mi az az imbuszkulcs.

A bejgli már kisült, a sütemények készen vannak. Ma takarítottunk, fát díszítettünk (most nem az angyalkák hozták). Az ágyneműm friss, a szüleim fáradtak, az udvar nem havas. De ma együtt néztünk filmet. Holnap pedig az egész család együtt fog ebédelni. És nem fogunk sietni. Sehová. 

Elmosolyodok. Nem számít, ha kihűl a krumpli.

Szeretnek. Szeretek. Szeretjük egymást.

Újra hiszek a csodákban.