"A bölcsészek főállásban azzal foglalkoztak, hogy szapulták az intézményt. Azután rájöttem, hogy tulajdonképpen engem azért itt nem gátol senki abban, hogy olvassak. Sőt, akár tanulhatok is. Mit mondjak, nagy felismerés volt."
/Békés Pál/

Annyiszor hallottam még középiskolás koromban, hogy „a gondtalan egyetemi évek” mennyire jók lesznek, mennyire egyszerű lesz, milyen könnyű, nem lesznek kötöttségek, csak a szórakozás három évig reggeltől estig, hétfőtől vasárnapig. Amikor tavaly szeptemberben elkezdtem ismerkedni, nézelődni, érdeklődni, megszokni, eleve halottnak tűnt az alapötlet, mert, hogy nem három, hanem öt, de sokkal inkább nyolc évig tart az egyetem az nagyjából a második héten egészen biztossá vált.

A mai napig sem értem igazán ezt a „hatalmas kötetlenség” felfogást. Itt kezdődik a felelősség. A neptun zár, a tárgyfelvételről túl könnyű lecsúszni, a vizsgákat nem lehet halogatni, a könyvtári kölcsönzés lejár, a pályázatok határideje elmúlik, a beadandókat nem lehet két héttel később elküldeni. Az egyetem nem arról szól, hogy semmit sem csinálunk. Nem akarom, hogy erről szóljon. A lényege egészen más, egészen más az, amiért megéri.

Tragikus volt az első félév, biztos csak nekem, mert elveszettnek, butának éreztem magam. Semmit sem tudtam, senkit sem ismertem, a tárgyak nevét sem tudtam értelmezni, a strukturalizmus szót még soha azelőtt nem hallottam, elvesztem a kódexekben, a könyvtárban tanácstalan voltam, minden más volt, idegen, és ijesztő. Az első vizsgaidőszak is borzalmas volt, bár a vége szép lett.

A második félév oldott igazán fel, a sok nevetés, és az, hogy észrevettem: ez nem ijesztő, hanem izgalmas. Kezdtem magam otthon érezni a nyelvészkönyvtárban, kezdtem érezni, hogy amit tanulok nem muszáj, hanem érdekes. Hogy nem azért ülök a Bárczi-Benkő-Berrár fölött mert kell, hanem mert élvezem. Nyáron két hétre szó szerint be is költöztem a nyelvészkönyvtárba, és akkor úgy igazán beleszerettem ebbe.  

Így, vizsgaidőszakban persze mindig kétségbeejtő a helyzet. Mert idő, mindig több idő kellene. Ilyenkor becsúsznak áttanult éjszakák, ilyenkor én is visszaszokok a kávéra, ilyenkor fel tudnám gyújtani a jegyzeteimet… De egyébként csodálatos emberekkel találkozom nap mint nap, rengeteg olyasmit tanulok, ami tetszik, ami érdekes, ami fontos. Értékes véleményeket hallok, megtanulok türelmes lenni, megtanulok megnyílni, őszinte lenni, megtanulok beszélni, hallgatni, véleményt formálni, elfogadni a kritikát. És élvezem. És szeretem.  

A lényeg nem az őrült bulizás, de még csak nem is a tanulás. A lényeg valahol a bilabiális zöngés spiránsok, az s-görbék, az igenevek, a szóképek, meg a Halotti Beszéd mögött van.