A huszonnyolcfokos buszon ültünk, és már-már azt hittük, soha, de soha nem érünk haza. Valahol félúton elaludtam, és a jól ismert, sokat hallott "jegyeket-bérleteket"-re ébredtem. Olyan ez kicsit, mintha rendőrt látsz, jegyed-bérleted hiába van, egyszerűen megijedsz. Nem azért, mert bármi probléma lenne, csak mert az ellenőr, az ellenőr.

Többnyire nagyon negatív élményeim vannak cseppet sem barátságos emberekről, akikről sugárzott, hogy bizony nem szeretik ezt a munkát, és nem szeretik az utasokat sem, de nem szeretnek tulajdonképpen semmit, mert ez az egész annyira utálatos. Egyszóval: újabb kedvetlen, félig-cinikus ellenőrzésre számítottam. Már előszedegettem a bérletet, a diákigazolványt, azt a kis kártyát, amit mindig be kell mutatni, de fogalmam sincs, valójában mire való. 

Előttünk egy idős néni ült egy bácsi mellett, sejtettük, hogy valamiféle közük van egymáshoz. Ez be is bizonyosodott, amikor a – meglepően vidámnak és kiegyensúlyozottnak tűnő – ellenőr megállt mellettük. Valami gubanc volt, nem tudom, egész pontosan micsoda, de talán a bácsinak nem stimmelt valami az igazolványaival. Ami eztán történt, az nagyon meglepett.

Nyilván valami feszültség rezdült, konfliktusra vártam, hangoskodásra, méltatlankodásra számítottam. Mert ugye az utas azt hiszi, rendben van minden, az ellenőr viszont nem véletlenül mondja, hogy nem, így ha mindkét fél a saját igazát bizonygatja, az gyakran nagyon kellemetlenre sikerül... Ehelyett az ellenőr végtelen türelemmel magyarázta a bácsinak, mi a gond, mit nem ért, mit adjon oda. A bácsi – mint kiderült – nemigen értette a helyzetet, de amikor a fiatal(os) férfi megírta a cédulát, egyszerűen csak annyit mondott: rendben. 

Az ellenőr egyébként folyamatosan azt magyarázta a néninek-bácsinak, hogy semmi baj nincsen, egyáltalán nem biztos, hogy fizetni kell, ilyen-olyan papírral el lehet intézni a dolgot, minden rendben lesz. Végül kiderült, hogy egyáltalán semmi gond nincs (mármint eleve), az egész ügy tárgytalan, mert a bácsi bizony nem azt a papírkát adta át az ellenőrnek, amit kellett volna.

Bevallom: én már lehet elvesztettem volna a türelmemet. A bácsi nem kapott szidást, sem lenéző pillantásokat, csak egy elnéző mosolyt, és egy "nincsen semmi gond, csak ha megmutatta volna ezt a papírt, akkor én ki sem állítom ezt... de mindegy, semmi baj." 

Mosolyogva súgtam oda a mellettem ülő barátnőmnek: "ebből blogolás lesz". Nem azért, mert annyira jelentős, vagy fontos a történet. Egyszerűen azért, mert így is lehet bánni az emberekkel. Mert a jegyellenőrnek is van lelke.