Alig emlékszem. Vagyis egyáltalán. Nem tudom, miről beszéltünk, nem tudom, hányan hallgattuk az éjféli Himnuszt. Nem emlékszem, hogyan indult az év. Nem emlékszem, hívott-e valaki, hívtam-e valakit. Leltároznék ilyenkor mindig, vagy legalább írnék minden hónapban valami összefoglalót, hogy volt-e értelme egyáltalán…

Február elején olvadt a hó, tavasz akart lenni… A tavaszra emlékszem, márciusra egészen élénken, hogy valami akkor elkezdődött, a napsütéses mosolyokra, az illatokra, a színekre, az ezerféle egyszerre-robbanó ingerre, a visszatérésre, április és május összeolvadt, egymásba folyt, mint két gombóc fagyi a nyári kánikulában. A júniusi vizsgapánik annak rendje és módja szerint telepedett rám, szinte érzem az Aranyszamár lapjainak finom tapintását, feldereng a Psyché-történet, Bereniké hajfürtje.

Nyáron kipihentem, kitomboltam magam, felvillannak a koncertfények, a lánykérés a színpadon, a citromos jégkristályok hűsítő olvadása a számban, a másnap érzett izomláz, a hajnalig tartó világmegváltó, lélekkönnyítő beszélgetések, a fél-nosztalgia, a bizonytalanság szétfoszlása. A munka igazi öröme, hogy létezik ilyen, a fájó szem, a hatalmas nevetések, a dűlők, puszták, utcák.

A szeptemberi visszatérés fájdalmas nehézsége, a feszengés, a szorongás, a lassú oldódás. A két új csoda az életemben, akik formálnak, tanítanak. Ősz-tél ismét összemosódik, álmos reggelek, teagőz, a „nem sok, ellenben kevés” egy fok reggel, doboló nyuszik, beszélő cumi-tesztek, kvirtek, nyelvtörténeti elemzések, Kölcsey, Csokonai, Kazinczy…

Mégis kész a leltár. Az utolsó utáni pillanatban minden rendbejött, minden helyreállt, minden kiteljesedett. Nem gondolkodom tovább azon, hogy minek volt értelme. Mindennek volt. Minden hasznos volt, minden fontos volt, minden formált. Elmúlt, tehát nem foglalkozom vele. A részemmé lett. Ha időt képzelünk kétségbeejtően gyors a múlása. A pillanat állóképpé fagyva ragyog a lélek kifeszített vásznán, de csak addig, amíg el nem engedem. Én döntök. A világ lélegzetelállító gyönyörűségének esszenciája az enyém. A miénk. Addig, amíg akarjuk.