"A döntés pillanata mindig fölkészületlenül éri az embert, ezért bukik bele, aki hamisan él, aki önmagával nem került egálba soha..." (Kertész Ákos: Makra)

Nem így indult ez. Félig emlékszem, valami napsütéses szeptember reggel volt, és úgy léptem a szó szerinti ismeretlenbe, hogy nem gondolkodtam semmin. A dolgok csak történtek, de nem szerettem semmit, és senkit, egyszerűen csináltam, amit kell. Nem élveztem, közömbös volt az egész. Sokáig. Régebben úgy ment minden, ahogy mennie kellett. Voltak helyes válaszok.

Mostanában nincsenek. A kudarc úgy kell, mint egy falat kenyér, hogy nehogy elbizakodottá váljak. Néha visszadereng néhány rég elmúlt nap, amikor úgy gondoltam, minden csak a tehetségről, meg az elszántságról szól. Nem cipelem ezeket a napokat, sem a régi mozdulatlan eszméket. Úgy formáltak, mint a víz a durva köveket. Lassan feloldódik a rossz, meg a jó is, és marad valami, ami csak van.

Mintha minden újrakezdődött volna. Elveszítek-visszakapok, újra, és újra. A munka új, és megfoghatatlan, megijeszt, és nem megy. De jó. Egyszerűen csak jó. A soha-le-nem-omló falak épp olyanok, mint bármikor. Szilárdak, és áttörhetetlenek. Megválaszolhatatlanná válnak a személyes kérdések. Lassan én is falat emelek.

Amibe régen kicsit belepusztultam, már természetes. Olyan opció sosincs, hogy „nem megy”. Mert megy, mindig tovább minden, akármi kavarog belül, kívül semmi nem áll meg, semmi nem törik úgy, mint a hiábavaló bizakodás. És nem számít, hogy ez félelmetes, fájdalmas, vagy éppen elkeserítő. Valaki van. Valaki mindig van, éppen akkor, amikor szükség van rá, éppen annyira kedves, amennyire kell.  Aztán mindenki eltűnik, mint a pitypang pelyheit, szétrepíti az embereket a szél.

Ilyenkor jó megnyugodni a magányban. A csend tele van zajokkal, tele van árnyékokkal. Miértekkel. Miért nemekkel. Szemrehányással. Lelkiismeretfurdalással. Vívódással.
Valameddig. Aztán… na és? mit számít?

A már cseppet sem statikus – félig létező – eszmék tovább csiszolnak. A külvilág zajai tompulnak.
„Nem szabad jól éreznem magam attól, hogy dicsérnek.
Nem szabad attól rosszul éreznem magam, hogy szidnak.”
Így kerülök egyszer magammal egálba.