Elcsendesedek.
Ilyenkor mindig. Emlékezni, csak ennyit szeretnék.

Négyéves lehettem. A parasztház udvarán kószáltam, kicsit unatkoztam, letéptem egy árvácskát. Nem haragudott. Törékeny, de erős asszony volt az édesanyám édesanyja. Emlékszem a hangjára, a vonásaira, a sötét ruháira. Nem szerette, ha fényképeztük. Hiányzik, mert nem ismerhettem meg eléggé. Hiányzik, mert nem mesélt eleget az életéről, magáról. Hiányzik, mert annyi mindent mesélhetnék neki. Hiányzik, mert túl fiatal voltam, amikor elment, és megfakult szinte minden, ami kötődik hozzá. Jó néha újranézni a félig-titokban készült felvételeket Róla – jó, hogy valami maradt belőle. 

A nagyapám minden áldott alkalommal megnevettetett minket. Sokat civódtak nagymamámmal – szeretetből. Sose felejtem el, amikor a fiatalságáról mesélt, a fogságról, a háborúról. Megrázó volt, de nagyon csodáltam őt. Annyi története volt, és ezek csak az övéi voltak. Nagyokat kacagott, és kacagtunk vele mi is. Így emlékszem rá, vidám volt, és nagyon szeretett engem.

Az édesanyám unokatestvére nagy harcos volt, és csodálatos ember. Ahogy az édesanyja is. Együtt emlékszem rájuk, és arra a sok-sok kedvességre, amit kaptam tőlük. 

Furcsa hiány ez. Nem dühös, nem vádaskodik, nem követel vissza. Furcsa ilyenkor minden. A merengő arcok, a gyertyáról csöppenő viasz, a jellegzetes halotti-virág-illata. 

Borongós a reggel. Ilyenkor mindig. Sodornak a drága percek képei, hagyom magam. Összekeverednek a dimenziók, és egy pillanatra visszamosolyognak a rég nem látott arcok. Négyen négyfélét üzennek, hogy "Légy egyszerű, légy vidám, légy kitartó, és éld meg az életed." 

Elszorul a torkom. Szeretném megélni helyettük is az életet. Közel vannak. Kint minden olyan csendes. Kicsit visszaburkolózok a paplanba. Kicsit könnyezek. Kicsit megnyugszom. Megfogadom, hogy mától úgy élek, ahogy ők tanították. Nem maradnak kimondatlan 'szeretlek'-jeim. 

Ilyenkor mindig.
Emlékezni szeretnék.
Elcsendesedek.