"már rálépett egy olyan útra, amely küzdelmes, de fejlődéshez vezet..."

Ez nem normális...
Rendre felmerül bennem ez éjfél után, amikor még cikkeket, regényeket olvasok, mert holnapra kell. De elolvasom csak még azt az egyet, utolsót. Van, hogy csak azért, mert érdekel. És nem is kell. Persze mindig arra gondolok, majd hétvégén kialszom magam, és fél egy körül ágyba zuhanok. 

Ez tényleg nem normális
– gondolom reggel hatkor a zuhany alatt, mert valahogy csak fel kell ébredni, és olyan nincs, hogy én még hajnalban kávét főzzek. Szóval még alhatnék. Nem lenne logikusabb lefeküdni időben, és akkor pihentebben ébredni, még este zuhanyozni satöbbi... Mindegy. 

Nem vagyok normális
– erre többek között akkor gondolok, amikor este hétkor még bent ülök az egyetemen, mert az is idő, amíg hazajövök, és az idővel nem lehet csak úgy felelőtlenül bánni, hát bent maradok inkább, aztán valahogy majdcsak lesz. Persze, lesz is, a tudat megnyugtat, hogy talán hatékonyabb vagyok ott, mint máshol. 

Nem normális, hogy ha eszek sosem csak eszek, hanem mellette ezer mást csinálok, hogy mosatlan ruhák, elmosatlan edények, kimondatlan mondatok, tisztázatlan kérdések, befejezetlen jegyzetek között ülök, és néha elveszek a dupla káoszban. Minden jól van, de minden bizonytalan.

Nem normális,hogy a dolgok összefolynak, egymásba gabalyodnak szétbogozhatatlanul, sietek mindig, de nem jutok semmire. Magam körül keringek, de ez megkerülhetetlen. A dolgoknak nincs megfejtése, a szabályok önmagukat érvénytelenítik. Minden fogalom kiüresedik majd egészen új tartalommal-értelemmel telik meg. 

Csend kell. Meg idő.

Az egyetlen, ami nem normális, az az, hogy mindent normálisan akarunk csinálni.
Nem baj, ha nincs mindig minden tökéletes rendben. Akár kívül, akár belül. 
Nem baj, ha jön valaki, és segít rendet tenni.
Nem baj, ha elfogadjuk.