https://www.youtube.com/watch?v=jwJIyEiS4-g

Ragyog az október, befolyik az ablakomon a csalóka napsütés. Szélcsend van, a táj gyönyörű. Valami keserűség vegyük az idillbe, újra itt a Halál. Mert szereti az őszt, és megint ideért, és elvitt egy kincset, és hagyott helyette sajgó ürességet, keserű könnyeket, nehéz szíveket. A kiszámíthatatlansága ugyanolyan, mint eddig.

Sok-sok emlékem van, a nyári felszabadult nevetések, amikor még együtt volt a család, a régi történetek, amelyeket órákig hallgattam volna. Kicsit elnémul ilyenkor az ember, nehéz megtalálni a szavakat, mert csak a MIÉRT visszhangzik a kongó némaságban. Persze belenyugszunk, hisz erre ítéltetett az ember, de mégis, épp a természetessége miatt annyira elfogadhatatlan.

Mert néhány hete még úgy beszélgettünk, mintha nem az lett volna az utolsó alkalom. Visszacsengnek a kedveskedő szavak, a léleksimogató dicséretek, szinte érzem a nagyon öreg kéz érintését, és visszakönyörgöm azt a legutolsó pillanatot, hogy mondhassak még valamit, valami esszenciálisat, amivel megköszönöm azt, amit Ő adott nekem, hogy visszaadhassak valamennyit abból a túláradó rajongásból, amit kaptam. Csak egy szót, vagy egy mosolyt.  

Lassan beleég a tudatomba, hogy nincs idő. Nincs idő a "majd holnap"-okra, a "később"-re. Mert itt maradunk, addig, ameddig, és "az örökre szépek" ragyogásában élünk, az áthidalhatatlan távolság marad, meg a drága emlékek. A soha ki nem mondott szavak. A szelíd tanítás, az életesszencia: hogy soha nem szabad feladni, és nincs az a fájdalom, az a megpróbáltatás, amit az ember nem tud elviselni. 

Hát odaért, ahová vágyott. Ha valakit, akkor Őt soha nem felejtjük el, mert egyszerűen beleírta magát a lelkünkbe, véglegesen, kitörölhetetlenül, és örökre. Hiába, csak csupa szép, és jó, ami eszembe jut. Csupa kedvesség. Csupa mosoly. Csupa szív. 

Ragyog az október.
Befolyik az ablakomon a csalóka napsütés. 
A Lélek itt maradt. Vigyázunk rá.