Ahogy telik az idő, egyre nehezebb. Óvodában nagyon természetes volt, hogy a dadusokat meg lehet érinteni, meg lehet őket ölelni, oda lehet bújni hozzájuk. Kicsi gyerekeknek ez még egészen alapvető, ha érintésre vágynak a picik, egyszerűen nyújtják a karjaikat, és ki ne értené, hogy mit szeretnének.A mi Babánk is ilyen, főleg most, hogy nagyobbacska, többször kéri a testi kontaktust, és néha, amikor már szeretném letenni, mert fárad a karom, egyszerűen felhúzza a lábait, és nem hagyja, hogy elengedjem. 

Iskolában már nem ilyen egyszerű, ott már komolyodni kell, bár néha-néha belefér egy-egy simogatás, de messze nem annyi, és olyan természetes, mint óvodában, vagy azelőtt. Talán a legkritikusabb a felső tagozat, akkor a barátait sem igazán öleli meg az ember, nyilvánosan legalábbis emlékeim szerint semmiképpen. Ilyenkor az anyai-apai érintés is redukálódik, a kamaszok nem szeretik, ha szeretgetik őket. 

Aztán gimiben mégis – újra. Akkor újra jólesik. De valahogy megváltozik az érintések minősége, gyakorisága, jellege, különlegessé válik az ölelés, viszontlátásokhoz, nagy találkozásokhoz, ünnepekhez kezd kötődni. Elvész a mindennapokból. Aki nem talál párt, annak különösképpen. Nyilvános helyen é r i n t e n i tabu. Maradnak a verbális-non verbális érintések, a kedveskedés, a dicséret, és a mindig-ható gyorssegély: a mosoly. 

Később pedig már kétségbeejtően kevés simogatást adunk-kapunk. Néha nagyon hiányzik. Főleg a fojtogató magány idején, amikor aki van, az is távol van, aki közel van, az pedig senki. Olyankor jéggé fagy a lélek, és minden trükk fölösleges, mert az erőltetett jókedv sem nyomja el az egyedüllét okozta kongó ürességet. Sosem tart ez túl sokáig, szerencsére. Főleg mert a szavak ereje ebben a helyzetben is működni látszik, elég egy órányi kitartó, elszánt biztatás, és máris kevésbé fázik az ember. 

És a mindig-értékes szavak néha még értékesebbek. Tényleg hatalmuk van. Van az a pillanat, amikor egy "ügyes vagy" többet ér minden másnál, és letörölhetetlen mosolyt csal az arcodra. Elhiszed, hogy talán tényleg van értelme annak, amit csinálsz. Amilyen vagy. Ahogy dolgozol. Elhiszed, hogy megéri. Hogy nem kár érte. Hogy talán egyszer, valamikor, ha kibírod az érintések hiányát, lehet még valami belőled. Hogy van...
Igen – ez a Remény, a "förtelmes kéjleány, Ki minden embert egyaránt ölel." De legalább – valahogyan – ölel.