Olvadok - nyáron mindig. A melegtől, a zene ütemes lüktetésétől, a sok nevetéstől. Persze aztán rendszerint ez történik - a sok-sok pihenés, lazítás, nyugalom után egyszercsak aktualitását veszti a lapra nyomtatott augusztus, és fájó szívvel fordítok a naptáron, de nem hiszek neki, a szeptember, az nem ősz. Aztán megadom magam mégis, mert úgy szökik be az ősz a szobámba, mint Szent Mihály útjára - nesztelenül. Amikor hűvösben ébredek, de annyira hűvösben, hogy nem bírok kibújni az ágy melegéből, akkor hiszem el, hogy a nyár - volt. És még aznap előveszem a ki-tudja-mikori videokazettát - Micimackó visszatér - lemondóan berakom a szintén szebb időket látott lejátszóba, és amikor elhangzik: "ősz van, az ősz első napja" beletörődve bólintok - ám legyen. És még el is mosolyodok, mert örök kérdéseket feszeget a butácska mese, barátok vs. legjobb barát, szeretet, bátorság, okosság, erő, és persze az elválás-viszontlátás kettőse. Mire véget ér a mese megbékélek a világgal. Elkezdek örülni. A levelek nemigen sárgulnak még, de már reggelente jól esik a kabát, persze délben még lecsalogatja a nap, de épp ez benne a szép. Micimackó szerint az ősz azt jelenti, hogy jönnek a forró kakaós reggelik, és igaza van, bár én a teára voksolok, de talán többet jelent ezesetben a forróság, a párolgás, a gőzölgő nyugalom.
Reggel van, 6 óra 10. Néhány perce még sötét volt, most bús-borongós, makacs őszi reggel van. Azért újra vallanom kell magamnak, hiába tündököl mindig a nyár, hiába fáj érte a szívem, a legszebb emlékeimet mégiscsak a szeptember hozza - mindig. A tárgyfelvétel, az órarend miatti idegeskedés, a lazítás pragmatikus megszakítása csak néhány napig tűnik nyűgnek, mert megdobban a szívem, amikor belépek az egyetem főépületének ajtaján, mert vágyom a tudásra. Otthon érzem magam. Ismernek.
Újra kinézek az ablakon. "Nyafog a táj, de néha némaság jut az eszébe s új derűt lel abban." Megnyugszom.