Harminckét fok.
A várva-várt nyár megérkezett, de nem olyan szelíden, ahogy vártuk. A forróság és a pára elcsigáz, az esti friss levegőt pedig élvezhetetlenné teszik a kis zümmögő vámpírok, akik ellen aligha van hatékony ellenszer. Jó lenne ilyenkor vízparton üldögélni, medencében pancsolni, úszni. A kisebb-nagyobb gyerekek már vakációznak, van, aki nyaral, egyre tovább van világos.
Ilyesmin gondolkodtam a könyvkupacom közepén ülve. Némileg kétségbeesetten próbáltam valamiféle rendszert kiagyalni. Fogalmam sem volt, hogyan fogom átrágni magam a rengeteg antik görög-római olvasmányon, és minél tovább gondolkodtam, annál inkább elkezdtem idegeskedni: nem lesz elég az IDŐ. Küzdöttem Homérosszal, mint egy hérosz, lapozgattam az antológiákat, el-elmosolyodtam a komédiákon, Euripidész tragédiáit megdöbbenve olvastam. És rohantak az órák. Apuleius után elkezdtem valami iszonyú fájdalmat érezni a derekamban. Egy idő után se ülve, se fekve, se állva nem múlt már el a fájdalom, a fürdőkádban is nehezen ücsörögtem. A tételcímek kezdtek összekavarodni a fejemben, összekuszálódtak az összefüggések, elfelejtettem a neveket.
Az utolsó két nap nagyon kétségbeejtő volt, éreztem, hogy nem vagyok eléggé felkészült, kifutottam az időből, elszámoltam a dolgokat. Hajnali fél egykor rendszerint mentálisan kimerülten zuhantam az ágyba, reggel pedig kipihenetlenül ébredtem. A vizsgával álmodtam többször is, ami alapvetően sosem volt rossz.
Ma reggel két órával korábban keltem, hogy utoljára át tudjam nézni a tételeket. Magam sem értettem, sosem aggódtam még ennyire egy vizsga miatt.
Amikor véget ért a vizsga, akkor értettem meg, miért volt ennyire fontos, hogy jól sikerüljön.
Egy ideje már érzem: minden hasznos, amit megtanulok. Nem számít, mennyire nehéz, mennyire kimerítő.
Ilyen ez a vizsgaidőszak. Fárasztó, néha idegesítő, de edzi a jellemet. Kitartóvá, türelmessé tesz. Harcossá. És igenis megéri.