Az unokaöcsém egy huncut kismanó. Nincs még kétéves. Sokat beszélget, mondja a nevemet, a saját nevét, de még nem mindig érteni a szavait. Odavagyok érte, egy mosollyal elvarázsol, képtelen vagyok rá haragudni. Együtt homokoztunk a hűvös őszben, a kék kagylóforma homokozóban. Elbűvölten forgattam a kezemben a játékokat, és elnyomni próbáltam az enyhén fájdalmas érzést, hogy soha nem tér vissza az az időszak, amikor még annyira természetes volt ilyenekkel játszanom.
Szerettem volna neki készíteni valami figurát homokból, nem tudom megmagyarázni, miért, talán csak hogy örüljön, hogy érezze, adni szeretnék Neki. Válogattam, nézegettem, majd egy apró várformán akadt meg a szemem. Telelapátoltam nedves homokkal, belenyomkodtam, és óvatosan próbáltam levenni a műanyagformát a várformába tömörült homokról. Sikerült! Megörültem neki, kiabáltam a közben másfelé csatangoló Babócának, hogy jöjjön vissza a homokozóba, csináltam Neki egy várat. Odaszaladt mellém a kis izmos lábacskáin, megállt, nézett rám. Belépett a kagylóformába, és egy sugárzó mosoly kíséretében eltaposta a homokvárat. Tulajdonképpen megdöbbentem. Megkérdeztem tőle, hogy miért csinálta ezt. Kacagott. Amikor nem nevettem vele, nem igazán értette, hogy mi rosszat tett. Egy pillanat alatt leolvadt a mosoly az arcocskájáról, és gondterhelten nézett rám. A végén csak elmosolyodtam. Megpusziltam, megpuszilt, megölelgettem, és ezzel el volt simítva a konfliktus.
Voltak még, akik egy mosollyal elvarázsoltak. Akikre képtelen voltam haragudni. Nekik is építettem várat, hogy örüljenek, hogy érezzék, adni szeretnék nekik valamit. Nem homokból, szeretetből, ragaszkodásból, csodálatból, kedvességből. Aztán amikor megmutattam nekik, kacagva taposták el, éppúgy, mintha homokból lett volna. A fájdalom mértékét leszámítva, egyforma érzés volt. Megdöbbentem. Aztán a „miért” utáni kacagást,majd a gondterhelt pillantásokat követően mindig elmosolyodtam. Két puszival meg egy öleléssel minden konfliktus elsimítható.