Nemrég még I. írta nekem egy cetlire: „Lé szánglo lón dé violón dö lotön…” Aztán nevettünk. A raccsolós r-en, hogy nekem jobban megy, mint neki, holott egyetlen szót sem tudtam franciául. Nem tudom, hogyan lett ennyire távoli, ennyire ködös, ennyire tompa, fakó. Idegenek a számban a szavak : osztályfőnöki óra, ellenőrző, fakultáció, témazáró dolgozat. Pedig még motoszkál a fejemben, az a bizonyos sokat emlegetett epizód a Micimackóból, az őszirózsák, a csalóka napfény mind visszahoz valamit a régi papírillatú iskolakezdésből. Ha tudatosan idézem, sokkal több emlék rohan le: különóra olaszból, elnyújtott művészettörténet órák, öntörvényűség, sok-sok vágyott-gyűlölt verseny… Megrémiszt, ennyire gyorsan suhant…

Alig kaptam észbe, és már K. tanította, hogy hinni kell a csodában, E. elárulta, hogyan, H. pedig elhitette, hogy lehet. Most egészen mást tanulok. Kurzusok vannak, ZH-k, vizsgák, majdnem minden ijesztően hangzik, miközben az a legijesztőbb, ami cseppet sem hangzik annak… Mindennek tétje van, és olyan keskeny a mezsgye a „még épp jó” és a „már elviselhetetlen” között, hogy folyamatosan lebillenek. Mérleghintán ülök, és egyedül lehetetlenség egyensúlyban maradnom. Néha azt érzem, úgy lökdösnek, mint a kétéves unokaöcsém a játékait egy tálcán… Eddig még – úgy ahogy – helytálltam, de most idegesebb vagyok.

Hiába ismerem már a termeket, az embereket, a rendszert, most ömlik rám egyszerre minden, most érzem, hogy eljött az ideje annak, hogy keményebben, komolyabban csináljam azt, amit eddig. És hiába vesznek most sokan körül, félek, hogy nem fogok tudni végigmenni azon a bizonyos mezsgyén. Megijeszt a stabil biztonság hiánya, és nyomja a mellkasomat a felelősség. Félek, hogy belebukok az önként vállalt feladataimba, hogy nem leszek elég bátor, hogy helyrehozzam, amit elrontottam, hogy nem tudom újrahúzni az átlépett határokat. Pedig szeretném. Valamennyire várom is.

Mindig sokkal közelebb állt hozzám a lelkesedés, mint a közöny, ha iskoláról volt szó. Nem nagyon sirattam a nyári szünetet, valahol bennem volt az új varázsa, a várakozás izgalma, na meg némi tudásvágy. Amit most érzek, az sokkal közelebb áll a szorongáshoz és aggodalomhoz, mint a lelkesedéshez. Félek, hogy nem leszek elég erős, hogy álljam a próbát. Annyi mondanivalóm van, annyi ötletem, de félek, mert mindig észrevétlenül esek túlzásba… Képtelen vagyok érzékelni, hogy mikor, mennyi az elég. És félek a szakdolgozatírástól, a TDK-tól, néhány kurzustól, néhány viszontlátástól. Hogy nem leszek elég okos ahhoz, hogy sikerüljön…

Aztán a nyitott ablakon át beömlik a füst illata (igen, illatnak hívom ezt a fajta füstöt), valaki gazt éget. Csak mert ősz van. Néhány felhő elfedi a napfényt, a sütemény tökéletesen átsül a sütőben. Őszi ruhák száradnak a fregolin, gyülekeznek a gólyák, fecskék. A körte lédús, a szőlő édes, az alma húsa kemény, és ropogós. Váratlanul és megmosolyogtatóan intenzíven eszembe jut a kulcsmondat abból a bizonyos Micimackó epizódból. Egy kicsit elfeledem az összes kételyemet... „Bátrabb vagy, mint hiszed, erősebb, mint sejted, és okosabb, mint véled.” 

Úgy indultam el, hogy cikázott a fejemben még minden. A valaha volt legrosszabb félévem kudarcai, a vizsgaidőszak ideges vibrálása, a rengeteg fölöslegesen elszenvedett gyomorforgató tapasztalat, a sok-sok ijesztő emberi gyengeség. Az elutasítások kínossága, az elfogadás biztonsága. Izgatott voltam, ideges, és valahol türelmetlen is, vártam valamit az úttól, vagy inkább követeltem valamit tőle. Aztán elindultunk. Még sötét volt javában, és elcsendesedtünk a buszon. És én is elcsendesedtem. Kevés ijesztőbb tapasztalat van annál, mint amikor teljesen csendben maradok a saját gondolataimmal, a saját félelmeimmel együtt. És jöttek, jöttek, bombáztak. Én pedig ipari mennyiségben gyártottam a kifogásokat, zengett bennem a „de én nem tehetek róla”. A „nem az én hibám volt”. Megálltunk, leszálltunk, felszálltunk, hallgattunk, beszéltünk, nevettünk. Hamar, nagyon hamar eljött az a pont, amikor már nem kapaszkodtam az időbe. Nem nézegettem a telefonomat, sem az órámat, egyszerűen csak hagytam, hogy teljen.

És rögtön elvarázsoltak a római kor félig görögöktől lopott csodái, a sok korinthoszi varázslat, a mozaikszőnyeg, a leánderek pompája. Az olasz tájból elemi erővel sugárzik a vibráló jókedv, a nyári pezsgés. Elkezdtem nem aggódni. Rájöttem, semmi szükség szorongásra, komplexusokra, egyszerűen nem érdekelt már, hogy helyesen kérem-e ki a fagyit, vagy a pizzaszeletet. Úgyis megértik, úgyis megvárják, úgysem történhet semmi, de semmi baj. Nem hagyott tovább aggódni az eklektikus csoda, a sok elbűvölő reneszánsz épület, a szédítő barokk freskók, a gótikus méltóság. Akkor nevettem először nagyon, olyan gyomorfájdítóan, amikor sehogy sem tudtam megakadályozni a mentafagyi csorgását…

Néha azért egyedül maradtam, elhalkult az útitársak zizegése, egyedül akartam maradni. A pisai battistero még a saját gondolataimat is visszhangozta, és akkor, ott mindent megbocsátottam másoknak. Mindenkinek. Meglepően felszabadító volt, sokkal, sokkal könnyebb lettem, sokkal könnyebben áramlott ezután belém a varázslat. De még valami maradt, valami piszkált még. De átszőtte a napokat a sok nevetés. A tenger opálos volt, és nyugodt. A nap úgy adott színt a vállamnak, hogy észre se vettem, a szél nem kímélte a hajamat, de mindegy volt. Minden mindegy volt, mert egy teljes szívet követelt a tömény gyönyörűség, amit ott és akkor kaptunk. Az égen elszórva néhány habfelhő, teljes nyugalom.

Felébredt bennem a vágyakozás. Ködösen, és megragadhatatlanul, de valahogy elkezdtem vágyakozni a saját kincseim iránt. Egy rég elfeledett emlék, egy otthonhagyott bók… Sosem érzett mágia volt ez, olyasmire vágyni, amit már birtoklok. És akkor rájöttem. Megbocsátottam újra mindent – magamnak. Úgy nevettem a hülyeségeimen, mint még soha, olyan sallangmentes őszinteséggel tudtam a tükörbe nézni, mint talán valamikor gyerekkoromban. Kiömlött belőlem minden keserűség, az összes csalódottság, és hagytam, hogy kitöltsön a forró boldogság. Megéreztem valamit a szédítő teljességből, tartalommal teltek meg a szürke közhelyek, a mediterrán nyár életre hívta az ósdi bölcsességeket. Mosolyogva aludtam el. Több száz kilométert kellett utaznom, hogy meglássam azt, hogy az élet tökéletlenül is lehet csodálatos. Hogy a legdrágább, a legfontosabb dolgokat aligha lehet reprezentálni, mutogatni, elbeszélni. Hogy minden, de minden tapasztalat adhat valamit, és nem kell eldobni egyet sem közülük. Hogy egy egyszerű utazás gátakat szakít át, falakat rombol le, hegyeket mozgat meg. Hogy senkivel nincs semmi baj körülöttem. Hogy nincs semmi baj. Velem sem.

Múlni igyekezzél,  te Hatalmas, janus-arcú Nyár,
mert amazon a napfény, lepirul a bőröm,
ringat a tenger, bepólyál a szél,
de átfagyok mindennap, átfúj az árvaság,
jégcsappal szúrja át fényszíved a tél.
Perelsz velem,  figyeled a házam,
sötétséggel a falaimra mázolsz,
zsoltárkottáid a bőröm alá vésed
homokváraimba lendülettel gázolsz,
pedig nem kérek szemtelenül sokat.
Fegyelmezett vagyok, mint egy katonanő.
Mélyre süllyesztem minden drága titkod,
kínozhatnak érte, sosem adom elő.
Újragyúrom magam tiszta alázatból,
meghajtom a fejem előtted, ha kéred,
hiába minden, sziklakemény maradsz
remélni nem tudom, hogy ennyivel beéred,
hálátlanságod lett a fizetségem,
eltűrlek, bár vaspánttal szorítod a mellem…
Hát így harcolunk át átkos éjszakákat,
rémült mulandóság az időtlen ellen.
Miért hagyod, hogy fullasszon a pánik,
hogy belezuhanjak a mocsaras mélybe,
hogy némaságba fulladjon a keserűség bennem,
hogy belesimuljak a szürke sekélységbe?
Úgy emelhetnél fel,
hogy észre se vennéd,
kirángatnál innen,
újra magam lennék…
de hallgatok, ha úgy jó,
nem kell, hogy felelj.
gondold meg, Hatalmas…
Ne velem perelj.

nem lehetek már
annyira gyáva
csörren a kulcsod
illik a zárba,
földi kreálmány
nem vagy egészen
kérem a jussom,
add ki a részem,
könnyed a lépted,
– pára szememben –
ósdi királynő,
tarka lepelben,
csalfa az álmod,
hóka a bőröd,
szembogaradban
rejtve a tőröd,
átüt a húson,
– penge, ha villan, –
szúrja a lelkem,
(bíbora csillan),
hajlik a tested
ördögi íve,
szisszen a mérged,
illik a szívbe.

Legyen ez a bejegyzés főhajtás, annak…

1, aki megszült, tartást adott, reggelente kínszenvedések árán fésült, hazatérésekkor mindig a kedvencemet főzte, betakart,amikor fáztam, türelemre tanított (több kevesebb sikerrel), ezerszer magyarázott el mindent, tűrte a miértjeimet, elengedett, amikor menni akartam, visszavárt, amikor elmentem, támogatta, ami fontos volt nekem, örült, amikor valami sikerült, mindig készen volt, amikor szükségem volt rá, mindig készen van, amikor szükségem van rá, délig hagy aludni, perel velem. szeret. másképp, mint mások.

2, aki bátorságra nevelt, pecázni tanított, történelmet mesélt, minden rémes mesét megnézett velem, elszállított a világ végére is, ha kértem, órákat várt rám, magazinokat vett nekem, könyveket ajánlott, hallgatja a kedvenc számaimat az autóban, nevet minden viccemen, nem számít, hogy tényleg viccesek-e, elolvas mindent, amit írok, nem számít, hogy az egy cetli, vagy egy száraz, súlyos tanulmány, hadba menne értem. figyel. megért.

3, aki példát mutat a kitartó szorgalmával, a töretlen tettvágyával, a meglepő szakértelmével, a jó szívével, a humorával, az akaraterejével, az energiájával. aki éjszakába nyúlóan dolgozik, ha erre van szükség, de letesz mindent a kezéből, ha a kicsik kezét kell megfogni, aki első szóra ugrik segíteni, ha tud, korrekt, következetes, kemény, kitartó. amikor a kisfiával beszél szelíd, és ragyog az arca. nagyon tud szeretni.

4, aki lenyűgöz, mert mindig tud valami olyasmit, amit mások biztos, hogy nem. olyasmit olvas, ami csak egyetemi körökben ismert igazán, önerőből gyűjtögetett olyan széleskörű műveltséget, ami nekem talán sosem lesz. nyitott, tele van tudásvággyal, tele van csodával, és lehetőséggel, kicsit különc, nagyon humoros, kicsit gyerek, nagyon őszinte ember. büszke rám, pedig nekem kellene büszkének lennem rá.

5, aki születésem óta itt van mellettem, megszámlálhatatlan közös élménnyel, emlékkel, rengeteg rögtönzött focimeccsel, tollaslabdázással, ünnepi ebéddel, utazással, nyaralással, bizarr ételekkel, időnként iszonyú izomlázzal, sok-sok önfeledtséggel, töméntelen bohóckodással, maszkokkal, jelmezekkel, filmekkel, sok-sok zenével, elfuserált dalszöveggel, rengeteg bizalommal. és a java még hátra van!

6, aki hétéves korom óta hallgat, figyel, válaszol, vigasztal, mesél, panaszkodik, választ vár, tanácsot kér, tanácsod ad, a legmélyebb poklokból rángat föl, akivel egy időben folyamatosan veszekedtünk, akit nem értettem, aki nem értett, akit jobban értettem, mint gondoltuk, aki jobban értett, mint gondoltam, aki magáról mindent elmesél, akinek mindent elmondhatok, aki azt is megérti, ami teljesen érthetetlen…

7,  aki szintén hétéves korom óta tűr, átlendít a szakadékokon, mindig akkor, és éppen akkor bukkan föl, amikor iszonyatos nagy szükség van rá, nem mond többet, csak éppen annyit, amennyire szükségünk van, csendben kísér végig, de soha nem hagyna cserben, aki pontosan tudja, mikor van rá szükségem. akivel rengeteg meghatározó közös utunk volt, aki nagyon nagy szeletet lát belőlem.

8, aki csak néhány éve fogja a kezem, töretlenül, szakadatlanul, könnyes nevetésekkel, átbeszélgetett éjszakákkal, világrengető színházi élményekkel, közös sétákkal, kétségbeesett villámtanulásokkal, izzasztó témazárókkal, emlékezetes kirándulásokkal, ezer titokkal, rengeteg sírással, sok nyárral, stranddal, állatkerttel, szárnybontogatással, öndefiniálással, útkereséssel. közös kínlódással a világegyetem legrémesebb versenyei előtt, születésnapokkal, ajándékokkal, rajzokkal a füzetlap szélén. nehéz lenni felsorolni, mi mindennel még.

9, aki táncolni tanított, és arra, hogy a zene varázslat, a ritmus kincs, a dallam bűvölet, a selyem csoda, az izmok összehangolt munkája valami különös titok. hogy a táncot terápiásan érdemes művelni, befelé figyelve, hogy a tánc a lélek orvosa, hogy lehet mindenen nevetni, és semmibe, de semmibe nem kell beletörni, mindig van tovább, vagy ha nem is tovább, újra, más úton, hogy több van bennem,mint amit elhiszek. hogy mindenkiben több van, mint amit elhisz.

10, aki terelget, kérdez, vezetget. aki más perspektívát mutat, más útra irányítja a figyelmemet, aki csendre int, túlértékel, megnyugtat, felkavar, érzékeny pontokra tapint, kimondja a kimondhatatlant, megölel, érdeklődik. figyel rám, de másképp: a lélekrezdülésekre figyel, tanít, tanul, megismer, megismertet magammal. megtanít elengedni, megtanít visszatalálni. kegyetlenül őszinte, és fájóan nyers. fantasztikusan türelmes, és lenyűgözően kíméletes.

11, aki hajt, töretlenül, inspirál, ösztönöz, kérdez, válaszol, segít. elkápráztat a lelkesedésével, a kendőzetlen őszinteségével, hogy mennyire képes önmaga lenni, hogy mennyire őszintén képes rajongani. tehetséges, és mégis alázatos, komoly, mégis lehet vele nevetni. egy bögre tea mellett meghallgatja az összes démonomat, és meghökkentő természetességgel válaszol a fel sem tett kérdéseimre, csak úgy, mellékesen. bátor, és céltudatos. és fogalma sincs róla, milyen fantasztikus…

12, aki a természetességével nyűgöz le újra, és újra. akiben esszenciálisan van jelen a nőiesség fullasztó csodája, aki mindig ragyog. valami könnyed maximalizmus lengi körül, mintha törekednie sem kellene arra, hogy csodálatos legyen. hisz abban, amivel foglalkozik, de nem fanatikus, valami rejtélyesen derűs nyugalommal lépi át a szürkeség gondjait. kavarog benne királynői méltóság, és parasztlányos kacérság, van benne valami nyugtalanító, valami megfejthetetlen. és nagyon tud nevetni.

13, aki nélkül elképzelhetetlen lenne bármi. visz magával, húz maga után, vonz magához, mint egy mágnes. tompítja a fájdalmakat, koptatja a múltat, behegeszti a sebeket, kiszínezi a színtelent, boldogságot lop a monotóniába, csodákhoz vezet, tűr, támogat, biztat, ösztönöz, nem hagy megállni, felemel, lehajol, felsegít, megtámaszt. átformál, átajzol. megszabadít, felszabadít, kibillent, visszabillent, megvéd. feléleszt. felolvaszt. felrepít.    

„A 19. Budapest Pride Fesztivál alkalmából támogatásunkat fejezzük ki a magyarországi leszbikus, meleg, biszexuális és transznemű (LMBT) közösségnek és annak a joguknak, hogy önmagukat békés és törvényes keretek között kifejezzék.”

 „már majdnem elfelejtettem milyen is minden erőfeszítés nélkül vagy ellenére szépnek és okosnak látszani csak azért mert szeretve vagyok”
/Gordon Agáta/

A szenvedély mértékegységét még nem találták föl, és addig ki meri állítani, hogy mi van arányban mivel?
/Galgóczi Erzsébet/

„Éntőlem minden menekül, ezért
szünet nélkül figyelnem kell, a dolgok,
az emberek is szanaszét szaladnak…”
/Nádasdy Ádám/

„Ha pedig felismerjük, hogy egymás nélkül képtelenek lennénk "tisztán szólni", azonnal megértjük, miért van szükségünk szeretetre, bizalomra, a hitre, és arra, hogy képesek vagyunk változni. Egymás lelkének hangtechnikusai vagyunk.”
/Steiner Kristóf/

„Azt hittem, senki sem lát,
ezért lábujjhegyre ágaskodtam,
és kiléptem a fényre.
Azt hittem, mindenről lekések,
hiába vettem nagy lépteket.
Azt hittem, senki sem vesz észre,
hangosan szóltam, halljanak,
és mikor azt hittem, lenéznek,
magamat biztattam, ha beszéltem,
mert azt hittem, nem kellek senkinek,
kiálltam és kínáltam magam.”
/Gerevich András/

„Megyünk a kristályos éjszakában. Valami szurkodja a szívem, ránk folyik a kegyetlen csillagfény, nagyon egyedül vagyunk.”
/Lovas Nagy Anna/ 

Nem tudom, érdemes-e egyáltalán megszólalni, mert annyi a gyűlölet, hogy nehéz tompítani, és amíg ez így van, minden szó pusztába kiáltott szó. Szeretni egyébként is annyira problémás, a gyűlölet sokkal-sokkal kevesebb erőfeszítést igényel, és olyan egyszer átsiklani a megismerés nehézségei fölött. Meg befogadni minden túlzást, minden egyoldalúságot, amit a média áraszt. És nem tenni semmit, csak hagyni, hogy a gyűlölet valami teljesen abszurd módon koncentrálódjon egy jelenségre, mert a zöldszeműeket gyűlölni azért mégis csak logikátlan volna. Könnyebb irtózni, vagy ignorálni, nehéz odahajolni, megismerni. Logikus érvek persze nincsenek, csak az elutasítás, az indulatok, a felsőbbrendűség kőkemény érzése. Aligha hiszem, hogy egy embert rosszá tehetne a szerelem. És aki szerelmes, abban ott tombol elemi erővel a kimondás vágya, „Boldog vagyok, örüljetek velem!”, és így is lenne ez rendjén. És a „minden ember magánügye, hogy mit csinál a hálószobában” sem igazán jó érv a gyűlöletre, mert ezt alapul véve minden egyes pár mehetne az utcán, csak úgy, egymás mellett, a lényeg, hogy meg ne fogják egymás kezét, véletlenül se nézzenek úgy egymásra, mint akik összetartoznak, esetleg viselkedhetnek úgy, mint jó barátok, de szájra pusziról szó sem lehet. A szexualitását egyébként se viszi színre mindenki, és a határátlépések nem egy adott csoportra kell hogy korlátozódjanak. Nos, ilyen apróságok zavarnak engem. De semmiképpen sem akarok elfeledkezni a sok nagyszerű kezdeményezésről, a másokban is megszülető elfogadás vágyáról, a megértésre törekvésről, az odahajolásról, az elfogadásról. Talán van remény, ha erősebb hangsúlyt kapna a Pride kulturális oldala, az LMBT közösség csodái: a fantasztikus egyéniségek, a sok nevetés, a jókedv, a rengeteg szeretet, a (sokszor nagyon is kifinomult) humor, az intellektus, a jóindulat, akkor gyengülhetne az elutasítás, az idegenkedés. Valahogy meg kellene bontani a falakt. Emberibbé kellene tenni az életet. Közelebb kellene kerülni. Csak néhány lépéssel.

Megint nyár. Csodálkozom, hogy milyen őrült intenzitással szakad rám a szabadság. És hogy egy kicsit piszkál is a semmi. Délben kelek, ha akarok, vagy még akkor sem, hajnalig szívom magamba a csodákat, csak sétálok kint, rácsodálkozok a gyümölcsökre, nem is vágyom más reggelire, érik az alma, a ribizli, a cseresznye, a málna, még egy-egy epret is találunk.

Megint nyár. Megnyugszom. Minden filmet, regényt, festményt, ami fájt, ami sokkolt, ami nehéz volt elfelejtek, elpakolok. Minden muszájt elások valahova mélyre, minden kötelező tudományt, minden kényszert levetkőzök. Marad a mentás limonádé, a fakultatív Kiefer, a nyelvészet legizgalmasabb szeletei, az Euipidész összes, a skandináv krimik, a lányregények, a gyerekkönyvek.

Megint nyár. Félig nedves, félig száraz homokozó, benne műanyagfigurák: hajó, halacska, kuglóf, alma. Sárgadinnye illatú rágó, két gombóc fagyi, úszógumi, bársonyfű, gumilabda, szappanbuborék, Máté huncutsága, Mira puhasága. Gyerekmedence, vizes lábnyomok. Pasta, bruschetta, grissini, gelato, Fienze, Siena.

Pihentetem a harcos eszméket, a küzdést, az erőt, a keménységet, beleolvadok a zöldbe, mezítláb sétálok, összekoszolom magam, mint egy gyerek, rácsodálkozok a nyárra, mint egy gyerek. Nem rakom össze magam. Nem sminkelek. Nem vagyok csinos, nem vagyok semmilyen. Olyan vagyok, amilyenre fest a napfény. Nem kenek magamra naptejet, önbarnítót, csillámos testápolót, csak hagyom, hogy alakítson a természet, úgyis erősebb nálam. Ami jön beengedem, ami megy, hagyom. 

Nem ítélkezem, elhiszek mindent, az egyberostált életbölcsességeket, a kopott kliséket, a vidám verseket, a bárgyú rímeket, a giccses ruhákat, a színes eszméket, a tarka reményeket, az ősboldogságot, az elsöprő örömet, az ölelések őszinteségét. Most a kicsiktől tanulok, tanulom újra a természetességet, a kendőzetlen őszinteséget, a pózok elhagyását, a játszmák elfeledését, az önazonosságot. Ma a játszótérről Máté vezetett haza. Olyan biztos volt benne, hogy merre kell menni, hogy egészen nyugodtan követtem. Rábízhatom magam. Rábízom magam. Idén Ő lesz a mesterem.

Nincs bennem düh, feszültség, gyűlölet, vadság. Úgy vagyok izgatott, mint aki egy felfedezőútra indul. Nem tudom, merre, nem tudom, hová. De elindulok. Ideje már. 

Olyan furcsa ez. Már megint nem tudok betelni a hírrel, hogy 0.50perc, meg 2750g, meg 50 cm. Mint egy nagyobb kenyér… Újra babaillat, puhaság, nyöszörgés, pihegés, mellkason szundítás. Nem tudom, miféle varázslatot hordoznak ezek a szövetek, a milliónyi sejt, a kis izmok, erek, a pici szív, a sok-sok sötét haj. Nem tudom, vagyok-e méltó arra, hogy ezen tanakodjak, hogy vannak-e szavaim egyáltalán. Nagyjából két éve épp ennyire megilletődtem, amikor megérkezett a fotó a kis csomagról. Én még sosem láttam ilyen pici babát. Sosem fogtam a kezembe. Azt hittem, nem is merem a karomba venni, mert olyan törékeny volt. És most Ő, aki két éve érkezett, már szalad, beszél, rosszalkodik, szeret, egyedül eszik, hisztizik, gondolkodik. Most meg kishúga van, akit nemes egyszerűséggel Pici Babaként emleget nekünk. Jó lenne üzenni, jó lenne mondani valamit. Úgy Nekik. A két kis pöttömnek, akik valami elemi csodát csempésznek mindannyiunk életébe. Olyan elkopott dolgokat, hogy legyenek türelmesek egymással, legyenek életvidámak, segítsék, fogadják el egymást.

Kishúgnak lenni jó. Sose felejtem el azt, amikor egy szirupos nyári délután slaggal locsolt le a bátyám, vagy amikor a bokámnál fogva lógatott. Amikor komoly arccal bizonygatta, hogy a nyers virslitől kilyukad a gyomrom. Amikor a másik bátyám beköszönt éjjel a hatalmas hallal, amit aznap kifogott, a közös ebédeket, a közös koncerteket. Sose felejtem el, hogy a ballagásom napján ott álltak egymás mellett, és annyira éreztem, hogy hozzájuk tartozom… Kicsit meghatódtam. Na jó, nagyon. Mindig, mindig büszkék rám, figyelnek, és nem tűrik, hogy igazságtalanul bánjon velem bárki is. Nem tudom, mi a jó testvérek titka. Sokat láttam magam körül. Talán ugyanaz, mint ami minden emberi kapcsolat titka is.

Több emberrel is beszélgettem mostanában, váratlanul, nem egészen arról, amiről terveztem. Így volt, így is kellett lennie, nem is lehetett volna másképp. Volt indulat, nevetés, kíváncsiskodás, panasz, és válasz mindenre. Az emberi kapcsolatok bonyolultságát tökéletesen tisztává tevő kulcsmondat, két szájból ugyanúgy: „csak szeresse”.

Nincsenek szavaim. 

Drága Máté,
Csak szeresd.

Drága Mira,
Csak szeresd.   

Szétfolyik az idő. Mint Dalí-nál. A sok „hányra mész, mikor jössz, hány perc még, meddig tart, mennyi idő még” kimerít. A rongyosra koptatott felgyorsult élet, rohanó világ, soha semmire nincs időnk frázisok mögött ott az az aggasztó tapasztalat, hogy mennyire türelmetlen vagyok, hogy mennyire másképp érzékelek, mennyire frusztrál a kapkodás. Hogy ha nem fekszem le időben, akkor nem hogy reggelizni, még reggelit csomagolni sincs időm, mert olyan fáradt vagyok reggel, ha időben lefekszem, este nincs időm elintézni a dolgaimat.

Sokszor nagyon vágyom az időtlenségre. Arra, amikor négyévesen a diófa egy ágán üldögéltem délután, vagy délelőtt, amikor felébredtem, és mezítláb szaladtam az udvarra, a frissen mosott ruhák közé, amikor a felfújható medencében fürödtem valamikor, egy tikkasztóan meleg nyári napon. Amikor gesztenyét, vagy faleveleket gyűjtöttem a rozsdabarna erdőben, felfedező voltam, a fáklyám ördöglámpás volt, a kardom letört gally. Voltam sellő is, a leghidegebb télben, a hó tenger volt, a téli kabát uszony…

Voltak délutánok, amikor semmi sem moccant, narancsosan lebegett a töméntelen búza fölött a nyár, a tücsköket, meg a madarakat hallottam, de az idő megállt. Nem nagyon tudok erről beszélni. Valami halványsárga kamillaillatú köd gomolyog a fejemben, és tudom, tudom én, hogy rengetegen írtak már az időről, hogy relatív, meg hogy nem létezik, és én sokkal tudatlanabb vagyok azoknál az embereknél, mégsem tudom megállni, hogy éljem meg hatalmas felfedezésként, hogy mennyire különösen telnek az órák.

A tegnap olyan távoli, mintha évek teltek volna el azóta. Olyan észrevétlenül szűrődnek át rajtam a percek, hogy néha egyáltalán nem érzékelem a múlást, az elmúlást. Az tárgyak is olyan fixek, olyan változatlanok körülöttem, hogy elbizonytalanodok. Télen olyan, mintha folyton tél volna, nyáron egyáltalán nem emlékszem a télre. Mindig csak ma van, meg holnap is, de attól megijedek, és újra csak ma lesz.

Az emberek. Ők is időtlenek. Kevesen vannak, és bennük van minden. Sűrítve. Minden, amire szükségem van. Folyton a bűvköreikbe sodródom, órákra, napokra. Hónapokra. Évekre. Örökre. 

Tavaly nyáron harminc egynéhány fokban és Euripidész bűvöletében ültem egy kád hűvös vízben. Fogalmam sem volt, hogyan tovább. Minden vizsgámmal végeztem, viszonylag sikeresen, és tökéletes bizonytalanságban vergődtem. Hogy most vége, de mi lesz jövőre? Meg utána. Meg amúgy is… Egész évben keresgéltem, hogy hová, merre, de nem jött semmi, ami úgy magával ragadt volna, hogy egy kicsit beleszeressek. Az alapvető csatákat már megvívtam. „Hol tanulsz? Debrecenben. Milyen szakon? Magyar szakon… És, azzal mit lehet kezdeni?” Először értetlenkedtem, később felháborodtam, aztán igyekeztem türelmesen vázolni. Hogy mégis, mit? Aztán a magyarázatból szép lassan elmaradt az „én az irodalom miatt jöttem ide” mondat. Lassan mindegy lett, hogy mi miatt. Valami csömört éreztem. Hogy nem tudok szépirodalmat olvasni. Hogy nem tudok kortársakat olvasni, hogy nem is akarok, és nem is érdekelnek. Hogy undorodni kezdek attól, amit csodának tartottam, hogy már rég nem szól rólam egy vers, vagy egy novella. Hogy unottan félredobom a regényeket. Leállítom a művészfilmeket. Küzdöttem ezzel, de az antik szerzők azért képesek voltak még kicsit elvarázsolni. Mégis inkább hagytam időt magamnak. És tiltakoztam kézzel-lábbal az ellen, hogy ledugjanak a torkomon minden olyan olvasmányt, amitől felfordul a gyomrom. Nagyon óvatosan, nagyon apró lépésekkel tudok visszatérni. Ijesztő tapasztalat volt. A kérdések nem maradtak el, folyton számot kellett adnom a terveimről, és nem mindig bújhattam ki a „még nem tudom”-mal. Választanom kellett. Választani akartam. Fölöslegesnek éreztem magam, minden elolvasott sort, mert nem láttam, hogy merre kellene mennem. Csak sejtés volt, az is ködös, és folytonos kételkedés, hogy talán nem leszek elég. Vagy elég jó. És nem indultam. Nem léptem. Csak hagytam, hogy történjen minden.

Lassan a „mit kezdesz magaddal”-ra a válasz irodalomtörténész helyett nyelvészkutató lett, és sok-sok talán. Ha sikerül. Ha eljutok odáig. Ha… De egyre jobban vágytam rá, egyre fantasztikusabbnak találtam, egyre inkább elvarázsolt. És még a „te tiszta hülye vagy” sem vette el a kedvem. Aztán szeptemberben (huszonhetedikén) ott ültem abban az irodában, azokkal az emberekkel magam körül. Vártam. Nevetgéltek, beszélgettek. És akkor biztos lettem benne. Olyan egyértelművé vált minden, mintha nem is lehetne másképp. Mintha nem találhatnék semmit, ami ennél izgalmasabb, vagy hasznosabb. Mintha semmi sem lenne, aminek több köze van ennél az emberhez. Ott, akkor egy kicsit tényleg beleszerettem a nyelvészetbe. És akartam csinálni. Akartam kutatni, akartam olvasni, akartam mindent, ami ehhez kapcsolódik. És szép lassan mindenre választ kaptam. És mindig a legjobb szavakat. Amikor elkeseredtem: „Nem kell kétségbe esni: ez a kutatói lét természetes velejárója. Szinte az a gyanús, ha nincs ilyen. Akkor nem folyik komolyan a munka. A kutatói pálya rögös, nincs kikövezve…” Amikor teljes kudarcnak éreztem az egészet: „Nem volt ezzel a felelettel, tudással az égvilágon semmi gond. Van ilyen, de emiatt tényleg semmi okod a szégyenkezésre. Butának meg miért tartanálak?” Amikor egyszerűen biztatásra volt szükségem: „A maguk generációja változtathatna”, „Ja, és örülök, hogy te ezt csinálod!!! Szerintem hatalmas lehetőség van benne!” „Ha nem görcsöl, hanem kinyílik, nyílik egyre tovább... olyan kincseket mutat meg magából, amit nem könnyű ott hagyni” Ha minden rendben volt: „Nagyon-nagyon örülök, Noémi, tényleg!!! Nekem az a zseniális érzés, hogy tudtam valakinek ilyen élményt adni! Ha több hasonló közös élmény születhetne köztem és minél több hallgató között, na arra tudnám azt mondani, hogy ezért akartam tanítani.” Varázslatos tudomány, varázslatos emberekkel. Soha nem kaptam még ennyi biztatást, ennyi humort,ennyi szeretetet, ennyi lelkesítő ölelést, ennyi őszinte, önzetlen segítséget. Visszatalálok közben az irodalomhoz is. Kezdem látni újra a csodát. És minden másban is. De már kicsit ide tartozom. Átszövik a diftongusok, a spiránsok, a hálózatmodellek az életemet. Valami biztonságot ad, hogy kezdek kicsit tájékozott lenni. Hogy egyre többet tanulok, hogy egyre zseniálisabbnak látom a nyelvemlékeket, hogy kezdem érteni a nyelvpolitikát. A nyelvészet bűvöletében élek. És a nyelvészekében. Most van bennem bizonyosság. Nyelvészkutató leszek. Talán nélkül.